via forbes.hu => eredeti post link
Ülünk a fűben, minden mozdulatomra fűszeres illat csapja meg orromat. Az üröm árasztja, a hortobágyi pusztaság egyik gyakori növénye. Ahogy homlokom fölé emelt kezemmel árnyékot tartok a kora nyárhoz képest is nagy forróságban, időnként a néhány méternyire legelő, nyihogó ménesre pillantok. Ozogány Katalin és Kerekes Viola velem szemben ülnek, de már jó előre figyelmeztettek: jó, ha szemmel tartjuk őket. A néha túl vadul erőfitogtató fiatal csődörök nem túl körültekintők. Ha felágaskodva egymásnak rontanak, és nem figyelnek a földön kuporgókra, pórul is járhatunk. Az agglegények vitájába nem jó belekeveredni.
„Nem érintjük meg őket, igyekszünk nem segíteni nekik semmiben – mondja Viola –, nem akarjuk őket megszelídíteni. Mert annál nincs félelmetesebb, mint amikor egy vadállat elkezd kötődni az emberhez. Az a legbiztonságosabb mindenkinek, ha nincs fizikai kontaktus. Így egy heves mozdulatunkra is elfutnak.”
Ozogány Katalin és Kerekes Viola éveket töltöttek az adatok gyűjtésével és elemzésével.