Bár az ezredforduló környékén elkényeztetett bennünket a magyar női kézilabda, azóta egyértelművé vált, hogy az akkori kiváltságos helyzetet két egymást követő fantasztikus generáció sikere eredményezte. Azóta csak várjuk a csodát, hogy azokból a milliárdokból, amelyek egy évtizede ömlenek a sportágba, egyszer csak felbukkan az újabb arany(ezüst)csapat. De az tény, hogy Magyarország legutóbb 2012-ben, még a felejthetetlen Karl-Erik Böhnnel nyert érmet világversenyen (a szerbiai Eb-n), világbajnokságról viszont 18 éve nem jött haza éremmel – ez akkor Németh Andrással sikerült a szentpétervári tornán.
Az elvárások persze már nem ezek, megelégszünk azzal, hogy a válogatott kijusson az olimpiára. A 2012-es és 2016-os távolmaradást a sportvezetés is kudarcként élte meg, a két évvel ezelőtti 7. hely ennek fényében siker volt. Hiába, viszonyítás kérdése minden.
Ugyanakkor hiába jött Kim Rasmussen (akinek valljuk be, őrült pechje volt a rengeteg sérülttel), Elek Gábor és Danyi Gábor vagy éppen Golovin Vlagyimir, a szurkolók által vágyott eufóriát eddig megközelíteni sem sikerült. A helyzet mostanra sem javult, adott egy keret, amelyben nincsen (világ)klasszis, ám, miután Norvégiát, Dániát, Franciaországot, esetleg a svédeket és a spanyolokat leszámítva a középmezőny csapatai azonos erősségűek, még ez is elég lehet egy átlagnál jobb eredményhez.