Meghalt a ribanc!
– írta anyjával közös Facebook-oldalára Gypsy Rose Blanchard 2015. június 14-én. A máig elérhető poszt és az alatta található majdnem száz komment egészen szürreális módon őrzi egy megdöbbentő gyilkosság részleteit, amely mögött egy meggyilkolt anya és egy komoly gyerekbántalmazási ügy lapul. Gypsy története már akkor komoly médiaszenzáció lett, amikor letartóztatták, később egy rakás dokumentumfilm és egy díjnyertes sorozat is készült róla, a hisztériának pedig most az adott új lendületet, hogy tavaly december végén kiengedték a börtönből a most 32 éves nőt.
A börtönből jóformán egyenesen a stúdióba ment, a tévécsatornák, rádiók és podcastok nem győzik meghívni Gypsyt, az amerikai média bulvárra hajlamosabbik fele pedig úgy kezeli, mintha egy celeb lenne: paparazzókkal követik, előszeretettel elemzik a közösségi médiában megosztott posztjait, és hírt adnak arról, ha hamburgerezni megy. Nyilván nem Gypsy az első börtönviselt a világon, akiből szenzáció és médiaszemélyiség lesz, ám az alakját övező jelenség mégis szokatlan: a közvélemény pozitívan áll hozzá az anyja megölését megtervező nőhöz, sőt, inspiráló történetként interpretálják, amelyben nem gyilkos ő, sokkal inkább áldozat. Mindez annak fényében is különös, hogy egy olyan korban történik mindez, amikor minden eddiginél könnyebb a társadalomból kitaszítottá válni tettek vagy rosszul megfogalmazott mondandók miatt. Gypsyt azonban láthatóan szereti a közvélemény, dicsérik a bátorságát, ezzel együtt azonban jogosan merül fel az ellentábor legfontosabb kérdése: