12 éves süldő öttusázóként édesapám elvitt a Bástya moziba. 1977-et írtunk. Az apropót Kósa Ferenc Balczó Andrásról szóló, Küldetés című portréfilmje jelentette, melyet akkor mutattak be. A tolongó bácsik, nénik derékmagasságából lestem a helyünket, majd azt láttam, hogy a jegyszedő néni még pótszékre is terel nézőket. Nem igazán értettem, mire fel ez a tömeg. A Küldetés előtt nem sokkal a Különben dühbe jövünket láttam a Bartók moziban, de hiába pofozta össze-vissza Bud Spencer és Terence Hill a rosszfiúkat, arra alig váltottak jegyet. A Puskinban meg már jóval a Filmhíradó előtt feszülten sustorgott a tömeg, a filmet pedig néma csendben nézte, hallgatta végig mindenki.
Semmit sem értettem a kor problémáiból, szellemiségéből, a film mondanivalójából. Öttusázó-palántaként csak a sportbéli bálványomat hallgattam és néztem tátott szájjal. Ám arra kristálytisztán emlékszem, hogy a „Vége” felirat megjelenése után másodperceken át szinte mozdulatlanul, némán ülve maradt a közönség. Majd varázsütésre mindenki felállt, és átszellemült, könnybe lábadt szemekkel tapsoltak percekig.
Moziban ilyet se előtte, se azóta nem tapasztaltam.