Az 1972-es Utolsó tangó Párizsban című film rendezőjének, Bernardo Bertoluccinak a forgatás egyik reggelén furcsa ötlete támadt: mi lenne, ha a film főszereplője, Marlon Brando a forgatókönyvben szereplő erőszakjelenetben vajat használna síkosítóként? „Jó” – mondta Brando, „jó” – mondta a többi alkotó, „nem jó” – mondta volna a jelenet áldozatát, Brando szeretőjét alakító Maria Schneider, ha őt is megkérdezik a felvétel előtt. De nem kérdezték meg, az akkor tizenkilenc éves Schneidernek pedig élethosszig tartó traumát okozott a jelenet. „Amit Marlon csinált, az nem volt valódi, de a könnyeim igaziak voltak” – mondta. Később, egy interjúban a rendező kifejtette, hogy Schneider őszinte reakcióját szerette volna filmre venni, azt akarta, hogy úgy reagáljon, mint egy lány, ne pedig úgy, mint egy színésznő; igazi megaláztatást akart látni az arcán.
Ez a sokszor felemlegetett eset a maga egyszerűségében remekül példázza, miért jött létre az intimitás-koordinátori szakma, de arra is rávilágít, milyen fájóan későn kezdett elterjedni a 2017-es metoo-mozgalom által napvilágra hozott esetek után magát kétségbeesetten rehabilitálni igyekvő Hollywoodban.
„Ezt úgyis mindenki csinálja”