Emma néni családunk vénkisasszonya volt, az aggleány nagynéni. Minden családban van ilyen, ő az, akinek összesúgnak a háta mögött, hogy szegény, pedig milyen rendes, mennyire kedves.
Emma nénit kisgyerekként a teltkarcsúnál határozottan nagyobb darab öregasszonynak láttam, amikor – mint rendesen – egyenes háttal, mosolyogva ült a karosszékében. Aztán egyszer, a régi képeket nézegetve hirtelen feltűnt: semmi szégyenlősen vénkisasszonyos nincs a tekintetében. Ellenkezőleg, ahogy jól szabott ruháiban, pántos cipőiben, nyaka körül selyemsállal, példásan fodrászolva a karosszékben üldögél, csöppnyi diadal sugárzik az arcáról.
Azé az érett nőé, akihez még fiatal korában odalépett az ismert kőbányai varrónő egy jól hangzó ajánlattal: „Emmuskám, maga fejedelmi alkat! Adjon nekem tíz pengőt minden hónapban a fizetéséből, és én az összes szezonra elkészítem a gardróbját.” Ő pedig adott, és fejedelmi alkata magasából úgy döntött, egy dolgozó nőnek nincs is másra szüksége, mint polgári ruhatárra és rengeteg nyugalomra. Mindkettőt kiélvezte kilencven évig tartó élete utolsó percéig.