via 24.hu => eredeti post link
Luther Márton, a jakobinusok vagy éppen Magyar Péter rajongói jól tudják, hogy a legélesebb kritika mindig a körön belülről érkezik. Márpedig nem lehet állítani, hogy Alan Moore kesztyűs kézzel bánna az amerikai képregényiparral, amelynek a nyolcvanas évek végére rendkívüli hatású írójává emelkedett. Két, akkoriban megjelent szuperhősképregénye, a Watchmen – Az őrzők, illetve a Batman: A gyilkos tréfa számot vetett azzal a demográfiai változással, hogy a műfaj olvasói egyre kevésbé gyerekkorúak, ezért a nekik szóló történetekben sem kell finomkodni.
Az az aggasztó sejtés, hogy Batman nem bátor igazságosztó és példakép, hanem egy denevérjelmezbe öltözött, elmeháborodott férfi, elsőként A gyilkos tréfában fogalmazódott meg egyértelműen, rögtön össze is zavarva magyar gyerekek egy teljes nemzedékét, akik éppen ezzel a történettel találkozhattak először az 1990-ben indult, hazai Batman-sorozatban.
Moore a kilencvenes években fokozatosan eltávolodott a fősodorbeli szuperhősképregényektől, amikor egyértelművé vált számára, hogy a nagy kiadók továbbra is kamaszfiúk igényeihez szabják a sorozataikat annak ellenére, hogy törzsolvasóik inkább már középkorúak. Ezzel párhuzamosan az író a műveiből készülő hollywoodi filmadaptációktól is elzárkózott, azok megírásában nem vett részt, és a nevét is levetette a stáblistáról. Messziről nézte végig, hogyan csinálnak jobb-rosszabb (főleg rosszabb) filmeket a Különleges Úriemberek Szövetségéből, majd A pokolból című remekművéből, a V mint vérbosszúból és a Watchmenből.