Legutóbb Palotai Zsolt utolsó interjújában került elő az a népszerű gondolat, hogy azért nem stimmel a hasonlat a Kádár- és az Orbán-rendszer között, mert előbbiben fokozatosan lehetett érezni, hogy lazul a gyeplő és egyre optimistább volt a közhangulat, addig most inkább fordítva van. Viszont az ön regényéből egyáltalán nem ez jön le, inkább állóvíznek tűnik majdnem az egész nyolcvanas évtized, amikor még ‘88-ban sem lehetett elhinni, hogy itt komolyabb változás lesz. Tényleg így érezte?
Az biztos, hogy így éltem meg. Lehet, hogy mások úgy látták, hogy ez az enyhülés valóban tart valahova, de én azt gondolom, hogy még olyan emberek is, akik politikával próbáltak foglalkozni, mint a demokratikus ellenzék vagy a későbbi MDF-fé kovácsolódott úgynevezett népi mozgalom tagjai, ők még alapvetően alkupozíciókat akartak kialakítani ezzel a rendszerrel. Párhuzamos politikai valóságokat próbáltak megvalósítani úgy, hogy esetleg elnyerhetik a rendszeren belül a legalitásukat. A Beszélőben ‘87-ben megjelent Társadalmi szerződésben, ami a Demokratikus Ellenzék politikai proklamációjának tekinthető, volt kétségkívül egy nagyon komoly és sarkalatos mondat, ami úgy hangzott, hogy „Kádárnak mennie kell”, de Kis Jánosék valójában akkor is egy új együttélési formára gondoltak. Nem hitték azt ők sem, hogy a rendszer alapvetései rövid távon megváltozhatnak, mint például az egypártrendszer vagy hogy a szovjet blokk alá tartozunk.
Ami a kérdés személyesebb részét illeti, a könyvben ezt is igyekeztem megmutatni a saját, korabeli tapasztalataim alapján, hogy például a nyíregyházi tanárképző főiskolán, ahol nekem fél évet volt szerencsém eltölteni, egész más közeggel találkoztam, mint a sajátomé, amelyben voltak bizonyos evidenciák, tehát hogy, miként mondtam: Kádárnak mennie kell, hogy a sajtószabadság mennyire fontos, vagy hogy ez az ország a szovjet birodalom impériuma. Ott viszont nagyon sok jóravaló, helyes emberrel találkoztam – 20-21 évesek voltunk akkor –, akik mélyen meg voltak róla győződve, hogy ez a rendszer alapjaiban rendben van, és nemhogy nem gondolták azt, hogy ez változik, hanem nem is szerették volna. És a magyar lakosság jelentős részével kapcsolatban azt gondolom mind a mai napig, hogy nemhogy meggyőződve nem volt a változás szükségességéről, hanem rajtaütésszerű meglepetésként érte, hogy ekkora fordulat következett be. A kimenetele ennek a fordulatnak, ha úgy tetszik, a kudarcai, a zsákutcái, a kapkodásai, mind ebből a felkészületlenségből adódtak. Tehát azzal egyet tudok érteni, hogy ez a rendszer addigra az ideológiai kontúrjait egyre inkább elvesztette, de a vidék Magyarországán ez más volt, mint itt a belvárosi körökben. És valóban, gazdaságilag is, az adórendszer bevezetésével, meg a GMK-zással és egyebekkel kialakultak a szocialista hiánygazdaságot felülíró formációk. De azt hiszem, hogy nem alakult ki olyan típusú érett és átgondolt, világképi elégedetlenség, ami megalapozta és felkészítette volna ezt az országot arra a fordulatra, ami bekövetkezett. Még 1988-ban is, a Nagy Imre kivégzésének az évfordulójára, június 16-ára tervezett tüntetésre a legkeményebb rendőri fellépés volt a válasz, és október 23-áról sem lehetett megemlékezni. Ami feltűnő volt ’88-ban, hogy március 15-én, ha nem is tízezrek, de kétségkívül több ezer ember volt az utcán, demokráciát és szólásszabadságot követeltek. Én akkor ugyan idealista voltam, de utólag egyre inkább azt gondolom, hogy ez illúzió volt.