via 24.hu => eredeti post link
A mából visszanézve 2015 tavaszán sokkal kevésbé uralkodott még apokaliptikus hangulat a nyugati közvéleményben, ez azonban semmiféle akadályt nem jelentett a minden ízében (poszt)apokaliptikus Mad Max – A harag útja számára. George Miller akciófilmje ellentmondást nem tűrő lendülettel gázolt át a közönség retináján, száguldó járműszörnyetegként sodorva félre minden elvárást és rajongói aggodalmat, miszerint az idősödő ausztrál rendező esetleg nem bírja már az iramot, biztosan megpuhították időközben a cuki kismalacok (Babe 1-2) és a táncos lábú pingvinek (Táncoló talpak 1-2), így csak egy enervált lábjegyzetet biggyeszt majd a három évtizeddel korábban készült, kultikus trilógiához. Azt már a bemutató idején tudni lehetett, hogy Miller egy előzményfilmet is tervez A harag útjához, és a kirobbanó siker nyilvánvalóvá tette, hogy ennek a Warner Bros. sem fog keresztbe feküdni.
Azóta viszont eltelt csaknem egy újabb évtized, azóta pedig volt menekültválság, brexit, Trump-elnökség, járvány, világrendet megrengető háborúk törtek ki, és ma már szinte fel se kapjuk a fejünket, ha Oroszország nukleáris csapással fenyegetőzik, Amerikában megostromolják a Capitoliumot, vagy száz méteres kocsisorok kígyóznak az üzemanyaghiánnyal küzdő benzinkutak előtt. Ebből a szempontból a Furiosa: Történet a Mad Maxből sokkal alkalmasabb – magyarul nyomasztóbb – pillanatban érkezik a mozikba, ám nem igazán tud élni a kínálkozó lehetőséggel, mivel meg sem közelíti az előző film intenzitását. A fékevesztett száguldás helyett ezúttal inkább a komótos történetmesélés, világépítés és karakterrajz kerül a fókuszba, amit csak időnként lendítenek be a még mindig lélegzetelállító akciószekvenciák.
A kérdés az, hogy megvan-e benned, ami ahhoz kell, hogy epikussá tegyük a dolgot