Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: filmkritika

Megismerjük Furiosa traumáit, pedig egy adrenalinlökettel jobban jártunk volna

Közzétette szerző

A mából visszanézve 2015 tavaszán sokkal kevésbé uralkodott még apokaliptikus hangulat a nyugati közvéleményben, ez azonban semmiféle akadályt nem jelentett a minden ízében (poszt)apokaliptikus Mad Max – A harag útja számára. George Miller akciófilmje ellentmondást nem tűrő lendülettel gázolt át a közönség retináján, száguldó járműszörnyetegként sodorva félre minden elvárást és rajongói aggodalmat, miszerint az idősödő ausztrál rendező esetleg nem bírja már az iramot, biztosan megpuhították időközben a cuki kismalacok (Babe 1-2) és a táncos lábú pingvinek (Táncoló talpak 1-2), így csak egy enervált lábjegyzetet biggyeszt majd a három évtizeddel korábban készült, kultikus trilógiához. Azt már a bemutató idején tudni lehetett, hogy Miller egy előzményfilmet is tervez A harag útjához, és a kirobbanó siker nyilvánvalóvá tette, hogy ennek a Warner Bros. sem fog keresztbe feküdni.

Azóta viszont eltelt csaknem egy újabb évtized, azóta pedig volt menekültválság, brexit, Trump-elnökség, járvány, világrendet megrengető háborúk törtek ki, és ma már szinte fel se kapjuk a fejünket, ha Oroszország nukleáris csapással fenyegetőzik, Amerikában megostromolják a Capitoliumot, vagy száz méteres kocsisorok kígyóznak az üzemanyaghiánnyal küzdő benzinkutak előtt. Ebből a szempontból a Furiosa: Történet a Mad Maxből sokkal alkalmasabb – magyarul nyomasztóbb – pillanatban érkezik a mozikba, ám nem igazán tud élni a kínálkozó lehetőséggel, mivel meg sem közelíti az előző film intenzitását. A fékevesztett száguldás helyett ezúttal inkább a komótos történetmesélés, világépítés és karakterrajz kerül a fókuszba, amit csak időnként lendítenek be a még mindig lélegzetelállító akciószekvenciák.

A kérdés az, hogy megvan-e benned, ami ahhoz kell, hogy epikussá tegyük a dolgot

PostPin It!

Évszázadok múlva az uralkodó majmok megdöbbennek, hogy az ember még tud beszélni

Közzétette szerző

Vajon mit árul el rólunk, emberekről, hogy mely korokban vagyunk igazán kíváncsiak a majmos filmekre? Mikor akarjuk felderíteni azt a nyugtalanító, mégis valamiféle közös vágyunkat kifejező jövővíziót, amelyben az ember állatias, primitív létformává züllött, a majmok viszont az új földi civilizációt építik?

Ez a tanulságos disztópia eddig két hosszú filmsorozatot ihletett. Az egyik 1968 és 1973 között futott a mozikban, a huszadik századi amerikai történelem hírhedten rosszkedvű periódusában, amikor a zsákutcás vietnámi háborút, az erőszakba fulladó polgárjogi megmozdulásokat és Nixon elnök dicstelen lehallgatási botrányát általános csalódás, társadalmi kiábrándulás kísérte. Amerikaiak milliói érezhették úgy, hogy az általuk épített ország a vesztébe rohan, és ez a keserűség részről részre felszínen tartotta az amúgy hullámzó színvonalú A majmok bolygója-filmeket.

A majmok bolygója reneszánsza, egyúttal a második válságkorszak most van.

PostPin It!

Ryan Gosling bármennyiszer hagyja magát felgyújtani, csak hogy Emily Blunttal lehessen

Közzétette szerző

Szinte minden filmben szerepel, csak nem tudod, hogy ott van. Ez a dolga. Ő csinálja a menő dolgokat, és ő kap a pofájára

– összegzi tömören Hollywood egyik nyílt titkát Ryan Gosling – pontosabban az általa alakított Colt Seavers – A kaszkadőr nyitójelenetében, miközben a vásznon szemléltetik is nekünk, hogy a zuhanástól a karambolon át a felrobbantásig mi mindent kell elszenvednie a filmipar névtelen hőseinek – hogy a Goslinghoz hasonló sztárok zavartalanul sütkérezhessenek a reflektorfényben.

Egyfelől persze érthető a kaszkadőrök láthatatlansága, hiszen ez is szerves része a Hollywoodot működésben tartó illúziókeltésnek, de azért van valami abszurd abban az ellentmondásban, hogy sokszor éppen azok nem kapnak semmiféle nyilvános elismerést, akik a forgatásokon szó szerint az életüket kockáztatják a nézők szórakoztatásáért. Az elismerés hiányának szimbolikus terepe az Oscar-gála, ahol az egyre erősödő követelések ellenére a mai napig sincs kaszkadőr kategória (mindezt úgy, hogy több évtized után épp mostanában döntöttek új kategória bevezetéséről, így 2026-tól már a casting directorokat is díjazzák majd).

PostPin It!

Akinek Zendaya fogja a teniszütőjét, nem tud többé a játékra figyelni

Közzétette szerző

Amikor Luca Guadagnino nagysikerű filmjét, a Szólíts a neveden-t annak idején az év legszexibb filmjének kiáltottuk ki, már sejtettük, hogy az olasz rendezőnek jelenleg nincs vetélytársa az érzéki filmek versenyében. Ha van vezérfonal, amely összeköti a kilencvenes évek végén indult rendezői pálya különböző darabjait iskolai nevelődési történettől egy szenvedélyes úriasszony portréján át a szabadság ízébe és egymásba belekóstoló kannibálok road movie-jáig, az éppen a vonzódás természetére irányuló, kielégíthetetlen kíváncsiság.

Márpedig a legyűrhetetlen vonzalom, a csillapíthatatlan szenvedély rendszerint önmagunk feladására kényszerít, Guadagnino filmjei emiatt az önbizalom megrendüléséről is szólnak. Röntgenképek a törékeny lélekről.

Innen nézve szinte törvényszerű, hogy Guadagninónak el kellett jutnia a sportfilmekig, ahol a fizikai sérülések nemcsak karriereket, hanem személyiségeket törnek ketté, a nagy riválisok pedig olyan intenzív, kölcsönös függésen alapuló viszonyt alakítanak ki egymással, amely rokon a mindent elsöprő szerelemmel.

PostPin It!

Az OnlyFans bugyraiba indult, bántalmazó kapcsolatot talált az Emma és Eddie

Közzétette szerző

Hörcher Gábor láthatóan szereti éveken át követni dokumentumfilmjei alanyait: első filmje főhőséről, egy illegális autóversenyzőről öt éven át forgatott, amely során közel kétszáz órányi nyersanyag gyűlt össze – a Drifter szépen gyűjtögette is az európai fesztiválok elismeréseit. Hörcher második egészestés dokumentumfilmje még ennél is nagyobb és hosszabb munkát jelentett – hét évig forgatta –, annak ellenére, hogy eleinte egyáltalán nem így tervezte. Az Emma és Eddie – A képen kívül eredetileg egy rövid projektnek indult, ám ebben az esetben százszázalékosan igaz, hogy az élet alakította a forgatókönyvet, miközben a rendező rájött, sokkal fontosabb téma is akad itt, mint az OnlyFans-sztori.

A film leírása és az előzetese is sugall bizonyos dramaturgiát: egy fiatal, vonzó házaspárról van szó, akik az OnlyFansen szexvideókkal keresik a pénzt, a dokumentumfilm pedig azt hivatott bemutatni, milyen a szexmunkások világa a színfalak mögött, illetve hogyan kezd ki egy párkapcsolatot a pornós karrier. Az Emma és Eddie első fele ezt tökéletesen teljesíti is: megmutatja, miként is működik a szexmunka és a pornó viszonylag friss területének számító OnlyFans.

Egy átlagember a platformról nagyjából annyit tud azon kívül, hogy a valóságshow-szereplők gyanúsan nagy számban kötnek ki itt, hogy bárki csinálhat pénzt az oldalon abból, hogy szexuális tartalmat gyárt. Bár az OnlyFans távolról sem pornóoldalnak indult, sőt, bárki bármilyen témáról csinálhat csatornát, mégis a pornográf tartalmak hódítanak rajta. A viszonylag fiatal – 2016-ban indult – platform népszerűsége a koronavírus-járvány alatt szökött az egekbe, hiszen az otthon, saját eszköztárral végzett tartalomgyártást mintha kifejezetten a pandémiával járó izolációra találták volna ki. Az OnlyFansnek köszönhetően átalakult a felnőttfilmes és szexmunkás ipar is, hiszen gyakorlatilag bárki készíthet tartalmat, akinek kamerás telefonja és némi exhibicionizmusa van. Emmáék történetének első fele valóban erről szól: hogyan került az amerikai pár Arizonából Budapestre, hogyan rendezkedtek be, miként válogatják a lányokat a videóikhoz, és hogyan próbálják eladni magukat.

PostPin It!

Nem az a kérdés, megölt-e három tinilányt, hanem, hogy miért rajong érte két fiatal nő

Közzétette szerző

A pandémia filmművészetre gyakorolt hatásairól lassan lexikonokat lehet megtölteni, a mozi válságán és a streaming előretörésén túl egészen hosszú listát lehetne írni például azokról az alkotókról, akiket úgy megrángatott a bezártság, hogy az a munkásságukban is manifesztálódott. Közéjük tartozik a kanadai Pascal Plante is, aki másokhoz hasonlóan töméntelen mennyiségű filmbe és sorozatba fojtotta a bezártságból fakadó frusztráltságát.

Ebből egyrészt az lett, hogy egy idő után túltelítődött és érzéketlenné vált a történetek iránt – ez a Vörös szobák főszereplőjének jellemrajza szempontjából fontos szempont –, másrészt rászabadult az ugyancsak mindent elárasztó true crime tartalmakra. Ezeken belül is egy olyan csoport keltette fel az érdeklődését, akik jellemzően mellékszerepben, bizarr adalékként tűnnek csak fel: a sorozatgyilkosok rajongói, mert amióta sorozatgyilkosok vannak, azóta léteznek olyanok is, akik betegesen képesek rajongani a gonosztevők iránt. Tovább forogva a pandémia által okozott tartalomsokkban Plante a sorozatgyilkos gruppik után a tech sötét oldala iránt is érdeklődni kezdett, és ezzel össze is állt a Vörös szobák alapkoncepciója. A kanadai író-rendezőt egyébként a járvány határozottan a borzongatás felé sodorta, következő filmje ugyanis a tervei szerint egy folkhorror lesz, amelyben egy női főhős próbál majd meg túlélni.

Egy tárgyalótermi dráma sem indulhatna ennél direktebben: egy rendkívül steril, hófehér ülésteremben megkezdődik Kanada legnagyobb figyelemmel kísért pere. Egyetlen vágatlan felvételben nézzük végig az ügyész és a védőügyvéd nyitóbeszédét is, a nézőt szinte az esküdtszék közé ülteti a folyamatosan pásztázó kamera, már kezdődne is az agyalás, hogy vajon Ludovic Chevalier tényleg megölt, megerőszakolt és feldarabolt-e három tinilányt, amikor a kép megállapodik a háttérben egy arcon. Plante filmje a már említett meglepő, de érdekes perspektívát választja: nem ismerjük meg az áldozatokat, az ügyben nyomozó rendőröket, sőt, magát a gyilkost sem, inkább azokat állítja középpontba, akik az utóbbiért rajonganak. És bár az ő mozgatórugóik, motivációik, mentális állapotuk valóban izgalmas történet, a Vörös szobák egyáltalán nem úgy mesél róla, ahogyan azt hinnénk – és épp ez a jó benne.

PostPin It!

Rossz tanárnak lenni, de rossz tanárnak lenni még rosszabb

Közzétette szerző

Valószínűleg elképzelhető közönségcsalogatóbb cím is egy három és egynegyed órás török művészfilmnek annál, hogy Elszáradt füvekről. Ismerünk például egy másik török filmet (nem ismerünk túl sokat), aminek az a címe, hogy Szexre, szerelemre és gyilkosságra szomjazva – ott az alkotókat jobban foglalkoztatta a figyelemfelhívó cím kérdése. Arra, hogy Elszáradt füvekről, ami egyébként Anatólia messzi-messzi vidékeinek a hosszú tél és a korai nyár váltakozása miatt satnyán maradt növényzetére utal, meg persze emberekre is, szóval erre a címre nem feltétlenül ülnénk be a moziba.

Pedig be kellene.

Az Elszáradt füvekről a legfontosabb és hazájából egyedüliként világhírű török filmrendező, Nuri Bilge Ceylan mesterműve. A legújabb, de nem az első. Ceylan lassan érett be: fotóművésznek indult, a kilencvenes években kezdett filmezni, az évtized végére aztán már Berlinben és Cannes-ban versenyeztek a filmjei. Azóta is a cannes-i filmfesztivál állandó résztvevője, Téli álom című filmje tíz éve elnyerte az Arany Pálmát. Törökország hatszor nevezte a rendezéseit Oscar-díjra, egyelőre jelölés nélkül. Úgy tűnik, ezek a török kisemberekről szóló, méltóságteljesen hömpölygő, háromórás tablók valamiért nem érdeklik az Amerikai Filmakadémiát.

PostPin It!

Amerikában még nem tört ki az új polgárháború, de Hollywoodban már igen

Közzétette szerző

Azon a napon, amikor 2021 januárjában megláttuk a képeket a washingtoni Capitoliumból, már tudtuk, hogy Hollywoodban hegyezik a ceruzát. A magát QAnon Sámánnak nevező, kifestett és tetovált, prémkucsmában üvöltöző férfi önmagában egy kész film, ennél nem kell több, és akkor még a mögötte tomboló tömegről nem is beszéltünk. A Polgárháború az első, fősodorbeli amerikai film, ami nyilvánvalóan ebből az eseményből indult ki, a legújabbkori amerikai történelem abszurd mélypontjából.

Alex Garland író-rendező helyenként nem riad vissza a szatíra és a karikatúra műfaji túlzásaitól, de mégiscsak logikusan gondolja tovább, meddig fajulhat a sokszor emlegetett, ilyen módon máris üres frázisnak ható „társadalmi megosztottság”. Filmjében haditudósítókat, háborús fotóriportereket követünk, akik valamikor a közeljövőben – a nagyon közeli jövőben – a polgárháború dúlta Amerika keleti partján dolgoznak. Egyesült Államokról már szó sincs, Kalifornia és Texas összefogva, a Nyugati Erők szövetségébe tömörülve harcolnak a szövetségi kormány maradék erőivel, amelyeket gyenge kézzel próbál irányítani a fiktív nevet viselő, de azért meglehetősen Donald Trumpra hajazó elnök.

Amerikaiak gyilkolnak amerikaiakat, a haditudósítók pedig nap mint nap olyan brutális jelenetek szemtanúi, amikről nem is olyan régen még azt hitték, csak Ukrajnában, Gázában vagy más, isten háta mögötti helyeken fordulhatnak elő.

PostPin It!

András herceg csupasz fenékkel jön rá, hogy mekkorát hibázott

Közzétette szerző

Ha az uralkodók váltják is egymást a brit trónon, egy dolog mindig állandó: a példátlan érdeklődés a királyi család iránt. Míg a briteknek ez egyrészt a monarchia hagyományainak tiszteletét jelenti, másrészt egy hús-vér szappanoperát, az utóbbi évtizedekben a világ többi részét is egyre jobban izgatja, mi folyik a Buckingham-palota falai között. Erre tett rá sok lapáttal A korona című sorozat, amely épp oda kalauzolt, ahová lehetetlen belátni, és amely az utolsó évadokat leszámítva okosan egyensúlyozott a magánéleti vonal és a történelmi perspektíva között. Meghan Markle és Harry herceg házassága, majd a távozásuk a királyi családból, illetve az, hogy a sajátos kibeszélőshow-ként a Netflixen panaszkodták ki magukat, végleg elérte, hogy a csapból is a királyi család folyjon, András herceg szexbotrányával pedig súlyos folt esett a királyi család intézményén.

Aligha lehet csodálkozni azon, hogy újabb alkotás szövi tovább azt a történetet, amelyet A korona nem fog: II. Erzsébet kedvenc fiának bukását. Az Interjú a herceggel simán elmenne egy hosszabb résznek A koronából, megvannak benne ugyanis a remek színészek, az immár a történelem részét képző fejezet különleges szempontból történő bemutatása. A hasonlóság nem véletlen: az a Philip Martin rendezte, akinek hét epizódot köszönhetünk A koronából.

Netflix

PostPin It!

Többet is ki lehetett volna hozni minden idők legnagyobb ralis rivalizálásából

Közzétette szerző

Az 1983-as rali-világbajnokságról játékfilmet forgatni minden szempontból jó döntésnek tűnik. Először is az autóversenyzés hőskorát felelevenítő filmeknek komoly divatja van: Hajsza a győzelemért, Az aszfalt királyai, Ferrari – ebbe a sorba illeszkedik a Race for Glory: Audi vs. Lancia is, amelynek magyar címe (Verseny a győzelemért) nemcsak semmitmondóbb, de nyilvánvalóan rímel is a hasonlóan fantáziaszegény Hajsza a győzelemért címére. Ezenkívül maga a téma is telitalálat, hiszen ez ma már legendás idény volt a rali-vébék történetében, és egyébként is azt az időszakot szokás a rali aranykorának tekinteni.

Végül, de nem utolsósorban pedig Jeremy Clarkson is ezt tartja minden idők legnagyobb versenyidényének – olyannyira, hogy még egy The Grand Tour epizódot is szentelt neki, így az autósportok iránt érdeklődők tömegei is érhető izgalommal várták a filmet. A 83-as idény sztorija dióhéjban az, hogy a régi technológiát képviselő (kétkerékhajtású) Lancia hogyan győzte le az összkerékhajtású, verhetetlennek hitt német szuperautót, az Audit, nem kis mértékben az olaszok leleményességének köszönhetően.

A sztori önmagában tényleg filmre kívánkozik, viszont valamiért a Verseny a győzelemért alkotói ezt csak félig-meddig gondolták így, és a film csak részben adja vissza a vb-idény tényleges történetét, miközben felduzzasztották a sztorit fiktív szereplőkkel és cselekményszálakkal. Mondani sem kell, hogy ez nem válik a film javára. A film végén olvasható figyelmeztetés („Ez a film nem tekinthető a tények hű leírásának”) pedig a Most vagy soha! hasonló jelzését és az annak nyomán kibontakozó vitákat is eszünkbe juttathatja. Csakhogy ebben az esetben nem látszik, hogy nagyon szabadon engedték volna a fantáziájukat az alkotók, vagy hogy egyáltalán valami konkrét céljuk lett volna ezzel, hanem szimplán beemeltek néhány olyan szálat, amelyek a klisés életrajzi filmek sajátjai. Csak éppen még nem is igazak.

PostPin It!

Nem felelősöket keres, hanem tragikus szerelmi történet az Amy Winehouse-film

Közzétette szerző

Rögtön a Back to Black elején egy családi összejövetelbe csöppenünk Winehouse-éknál, ahol nem elég, hogy a tinédzser Amy spontán dalra fakad, de még egy duettet is énekel a papájával, Mitch-csel. A jelenet rémesen maníros és erőltetett, és joggal szólalhat meg a nézőben a vészcsengő, hogy úristen, mi lesz még itt. A jó hír az, hogy ezzel túl is vagyunk az egész film legkellemetlenebb részletén, sőt, ezt leszámítva igazából nem is nagyon kell már feszengenünk.

A zenés életrajzi filmekben elég sok hasonló csapda rejtőzik, és sajnos a legtöbbször nem is tudják őket elkerülni, Sam Taylor-Johnsonnak, a Back To Black rendezőjének azonban az esetek túlnyomó részében sikerült. Pedig A szürke 50 árnyalata rendezőjéről beszélünk, aki egyébként is inkább képzőművészként volt ismert sokáig, noha első filmjével, a John Lennon – A fiatal évekkel már bizonyította, hogy képes helytállni a műfajban. Amely nagyon nem könnyű, tényleg kevés zenés biopic mondható példaértékűnek: a többség megelégszik a sablonos szórakoztatóipari sikersztorival és annak minden kötelező kellékével, ráadásul a legtöbb esetben maga az érintett vagy a leszármazottai is részt vesznek valamilyen formában a produkcióban, mely gyakran olyan, minden ízében hazug filmet eredményez, mint mondjuk a Bohém rapszódia volt. A Back to Black esetében szerencsére nem ez a helyzet.

Ascot Elite Entertainment Group

PostPin It!

Dev Patel csak a mumbai John Wick szeretett volna lenni, de akciórendező lett belőle

Közzétette szerző

Sok filmre rá lehet sütni a kissé elcsépelt szerelemprojekt jelzőt, ám ha valami, A Majomember tényleg az volt Dev Patel számára – a szerelem minden viszontagságával együtt. Eleinte még ő sem számított arra, hogy ennyire belehabarodik a saját ötletébe: Paul Angunawelának vetette fel a dolgot, aki számára egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Patel nélkül nem lehet megírni ezt a történetet. A színész a rendezői posztot sem magának szánta, a District 9-nal Oscarra-jelölt Neill Blomkampet kereste meg a forgatókönyvvel, azonban ő is visszadobta a labdát, viszont azt javasolta Patelnek, hogyha ennyire együtt él és lélegzik a saját történetével, akkor próbálja meg levezényelni a filmet.

2018-ban jelentették be, hogy Patel eredeti munkakörét jócskán kibővítve színészként, társíróként, producerként és rendezőként is felel a projektért, és az előkészületek egy ideig rendben is mentek. A koronavírus-járvány épp akkor ütött be, amikor nekiálltak volna a filmnek, és ekkor szakadtak rá Patelékre az egyre nagyobb problémák. A járványügyi korlátozások miatt elvesztette az előre lebeszélt helyszíneket és a stábja nagy részét, mikor végül sikerült egy izolált buborékot létrehozni a stábnak egy kis indonéz szigeten, szinte mindenük elromlott. Patel egy interjúban arról vallott, hogy a díszletek mögött dolgozó stábtagokat is beállította statisztának, és gyakran telefonnal, goprókkal vették fel a jeleneteket.

Közben a pénz is elfogyott, a színész-rendező egy ponton biztos volt benne, hogy sosem készül el a film. Patel egy akciójelenet során ráadásul a bordáját törte, ám nem volt számára opció, hogy karanténban töltse az időt a kórházban, így komoly sérülésekkel küzdve forgatta le a filmet. A „mindennapos katasztrófahelyzet” – ahogy az említett interjúban jellemezte a forgatást – azonban végül megtérült, az eredetileg csupán a Netflixre szánt alkotás eljutott Jordan Peele-hez, aki annyira lelkesedett a végeredményért, hogy saját produkciós cégével felvásárolta a jogokat annak érdekében, hogy A Majomember a mozikba is eljusson.

PostPin It!

Több ezer éves sírokat fosztogat, de csak egyetlen kísértettől fél

Közzétette szerző

Olaszországban közelebb vagyunk a múlthoz, mint máshol. Ahol kenyér- és gyógyszervásárlás között öt percre betérhetünk egy templomba Caravaggio-festményeket nézegetni, mint Rómában, ott összesűrűsödik a történelem levegője. Vagy indulhatunk lefelé, a föld alá is, mint A kiméra főhőse, aki különleges érzékkel sejti meg, merre találhatóak a felszín alatt több ezer éves római vagy etruszk síremlékek.

Erről a Toszkánában kallódó archeológusról szól Alice Rohrwacher új filmje. A kiméra valamikor a nyolcvanas években játszódik, de erről leginkább a ruhák és a zenék árulkodnak, egyébként olyan tájon járunk, ahol húsz évvel korábban vagy később is ugyanúgy mennek a dolgok.

Az „úgy hagyott ország” képzete nem csak nekünk, magyaroknak ismerős. A kiméra világában mintha olyan messze lennénk a civilizációtól, ahol már csak a kisvárosi közösség saját szabályai számítanak, vagy azok sem.

PostPin It!

Az első ómen: béranyaság sátánista módra

Közzétette szerző

Van rémisztőbb egy démoni gyereknél? Ötven évvel ezelőttig azt mondtuk volna, hogy nem igazán, azóta azonban már elhasznált antagonistává váltak a horrorfilmek ördögi gyerekarcai. Arról, hogy miért készült a hatvanas és hetvenes években egy sor olyan horrorfilm, amelyekben a központi szörnyeteg maga a gyerek, itt írtunk: pontosan, jól szemléltethető okokra vezethető vissza a jelenség. Azon a puszta tényen túl, hogy zavarba ejtő látvány egy feszülettel maszturbáló kislány vagy a szülei sírja felett kajánul vigyorgó kisfiú látványa, az addig szentnek és sérthetetlennek hitt család felbomlása volt a valódi témája ezeknek a filmeknek. Amit a Rosemary gyermeke 1968-ban megelőlegezett, azt Az ördögűző 1973-ban teljes erővel robbantotta be.

Az Ómen egy egészen más típusú gyerekgonoszt honosított meg William Friedkin klasszikusához képest, mindenki döntse el maga, melyik a félelmetesebb: a zombiszerű, sugárban hányó, plafonon mászkáló kislány vagy a tündérien felöltöztetett kisfiú, aki megereszt egy hidegrázós mosolyt szülei sírja felett. Damien történetét és az Ómen-univerzumot majdnem a létező összes módon megpróbálták már szélesíteni: akadt két folytatás (Ómen 2: Damien, Ómen 3 – Végső leszámolás), egy folytatásnak álcázott reboot (Ómen 4. – Az ébredés) és egy remake is (Ómen, 2006). Az előzménytörténet még éppen hiányzott a sorból, így kézenfekvő volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus horrorjainak feltámasztása korában az Ómen is terítékre kerül.

Volt már film tehát arról, mi lesz a tinédzser Damiennel és mi a felnőttel, arról is, hogy a lánya miképp lép apja nyomdokaiba, de arról is, hogyan lehet harminc évvel később sokkal rosszabbul elmesélni ugyanazt a sztorit. Arról viszont még nem, hogyan és miért került az 1976-os filmben a bébisátán Thornékhoz. A filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb gyermeke már önmagában is becsalogatja a nézőt a moziba, Damien eredettörténetéről pedig nem sokat mondott az Ómen, amit viszont igen, az kellően nyugtalanító ahhoz, hogy filmet ihlessen.

PostPin It!

Meghamisítottuk magunknak a szabadságot, de az emlékeink legalább megmaradtak róla

Közzétette szerző

Amióta Winsor McCay, a korai képregény és animáció úttörője nekiállt filmet rajzolni a Lusitania nevű ócenjáró elsüllyesztéséről az első világháborúban, tudhatjuk, hogy dokumentumfilm és animáció nem zárják ki egymást. A valóság közvetlen leképezésének tervét persze ellehetetleníti, ha valakinek – illetve általában egész csapatnyi embernek – a keze munkája hozza létre magát a képet. De a „valóság közvetlen leképezése” egyébként is csak ábránd. Amiről nincs közvetlen felvételünk, ott az utólag elkészített animáció lehet a hitelesség kulcsa, éppen azért, mert nem takarja el a közvetítettség, a személyes alkotói jelenlét nyomait.

A rendszerváltás körül induló vonatjegyhamisítás pont olyan téma, amiről nincs filmfelvételünk, mert a három srác, aki kitalálta, hogy higított Domestosszal leoldja a nemzetközi menetjegyről a pénztáros által ráírt célállomást, aminek a helyére bármilyen más úticélt be lehet írni, szóval Ákos, Petya és Laci nem vették fel videókamerára hamisítói karrierjük első lépéseit. Pedig néhány, róluk szóló VHS-kazetta több is volna mint kordokumentum. A rendszerváltás utáni, kora kilencvenes évekbeli Magyarország sűrítménye van ott az ő történetükben: a törvényeket kijátszó magánvállalkozások és az eufórikus nyugati utazások ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a korszakhoz, mint a szocialista állam zombifikálódott intézményeinek – köztük a mai napig kísértő Magyar Államvasutaknak – a maradéktalan és indokolt megvetése.

JUNO11 Distribution

PostPin It!

Valakinek durva arachnofóbiát, valakinek az év meglepetését hozza el a pókos horror

Közzétette szerző

Amennyire kézenfekvő félelemforrásnak számítanak a pókok, ahhoz képest annyira kevés pókos horrorfilm készül. Az etalonnak még mindig az 1990-ben bemutatott Arachnophobia – Pókiszony számít, amely ma újranézve már kedvesen gagyi rémisztgetésnek tűnik, sokak arachnofóbiájához azonban egészen biztosan hozzátett a Jeff Daniels főszereplésével készített film. Valahol azonban mindez érthető: az ilyen jellegű alkotások jellemzően B-filmek, távolról sem magas minőségű alkotások, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy lett már filmtörténeti mérföldkő abból, ha egy rendező félelmetes állatokat szabadított rá az emberekre. A pókok természetesen nem az új A cápa, az viszont nem lehet elvitatni, hogy ambiciózus vállalás. De miért választja egy fiatal feltörekvő filmes rendezői debütálásának pont a pókokat?

Sébastien Vaniček nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Pókok alaptörténete egyértelműen B-filmes, „rossz a hírnevük” – mondta egy interjúban. Ennek ellenére nem rettentette el az alantasnak vélt műfaj, sőt, nem is azt tűzte ki célul, hogy vállaltan trashfilmet gyártson, hanem hogy kicsit modernizálja, felrázza a műfajt.

A Pókok dacos, dühös, de jó aranyszívű főhőse Kaleb, egy elveszett fiatal felnőtt Párizs külvárosában, akinek láthatóan semmi sem jön össze igazán az életben. Anyja meghalt, testvérével elmérgesedett a kapcsolata, legjobb barátjától elhidegült, ő maga feketén ápol cipőket a lakótelepen. Egyedül akkor ül ki őszinte öröm az arcára, amikor csúszómászókat, férgeket és rovarokat lát, szenvedélyesen gyűjti ugyanis otthon az egzotikus állatokat. Ezért is csillant fel a szeme, amikor Ali boltjának alagsorából előkerül egy műanyag dobozba zárt pók, csak épp termékleírás nincsen hozzá, pedig akkor kiderülne, hogy a film kezdőjelenete alapján rettentően veszélyes állatról van szó. Kaleb viszont odáig van érte, el is nevezi rögtön Rihannának, csak aztán Rihanna kijut a neki szánt cipősdobozból, és hamarosan a férfi lakóhelye ki sem látszik a pókhálóból, kisborjú méretű pókokból és az egyre gyűlő halottakból.

PostPin It!

Ilyen az udvarias kidobóember, aki el is visz a kórházba, miután összevert

Közzétette szerző

A nyolcvanas évek, mint valami rendszeresen kihantolt, huszonegyedik századi hétköznapjainkba folyton becsoszogó zombi, képtelen kimúlni.

Erre a legújabb bizonyíték az Országúti diszkó című, a magyar rendszerváltás évében mozikba került, de annál lényegesen több ökölharcot felvonultató film friss remake-je. Az eredeti Országúti diszkó abban az időben készült, amikor Patrick Swayze-ből a Dirty Dancing sikerén felbuzdulva a hollywoodi producerek megpróbáltak akcióhőst faragni, kihasználva, hogy Swayze úgy néz ki, mint a főiskolai amerikaifoci-csapat kapitánya. Főszerepet játszott a Puszta acélban, egy disztópikus-szamurájos sci-fiben, aminek ugyancsak minden képkockáját átitatja a nyolcvanas évek fiúöltözőszaga, majd Swayze megbosszulta az öccsét A vér szavában, hogy aztán a Holtponttal végül tényleg bevonuljon az akcióműfaj filmtörténetébe.

Laura Radford / Amazon Content Services LLC

PostPin It!

Péppé verette magát, az apjának mégsem tudott megfelelni

Közzétette szerző

Aki szerint a pankráció nem más, mint csupán színészkedés, nézze meg a Vaskarom című filmet. Kiderül belőle, hogy a mérkőzések előre megbeszélt eredménye ellenére igenis van szerepe a spontaneitásnak. Az ütések tényleg fájnak. És vannak, akik annyira komolyan veszik az izzadós vurstlit, hogy az egész életüket feltennék a nagy győzelmekre – tudván tudva, hogy azok megszerzésében nagyobb szerepet játszanak a tárgyalóasztalnál kötött alkuk és az eladott tévéközvetítési jogok, mint az ő képességeik.

Ilyen megszállott figura Kevin Von Erich, a Vaskarom főhőse. Kevin igazi method actor a pankrációban: akkor is elhivatott bunyóst játszik, amikor otthon kellene üldögélnie a családjával, és kikapcsolódhatna. De éppen a családja a probléma, pontosabban az apja, aki Fritz Von Erich művésznéven az ötvenes évek népszerű pankrátora volt, abban az időben, amikor ez az inkább cirkuszként, mint sportként meghatározható mesterség még valóban sokkal közelebb állt a vándorcirkusz világához, mint napjainkban, a sok millió dollárért eladott közvetítési jogok, a meccsek között forgatott valóságshow-k és hollywoodi sztárrá avanzsált verekedők korában.

Fritz Von Erich feladata a ringben az volt, hogy náci gonosztevőt alakítson, és a Vaskarom tanúsága alapján hétköznapi személyiségében is kidomborodott a démonikus oldala.

PostPin It!

Testközelből követhetjük, milyen megszökni Észak-Koreából

Közzétette szerző

Képzeld el, hogy egy nap felébredsz, és teljesen más bolygóra születtél. Minden, amit tanultál, hazugság. Az országod történelme teljesen kitalált, és körülötted mindenki agymosott. A hősök, akiket imádtál, valójában szörnyetegek. Ez olyan, mint egy sci-fi regény cselekménye, de a hozzám hasonló koreaiak számára maga az őrült valóság

– ez a részlet is látható az Észak-Koreából tizenéves korában elmenekülő Pak Janmi korábbi TED-előadásából a Szökés Észak-Koreából című filmben. Bár maga Pak Janmi igen ellentmondásos személyiség, több sztorijának hitelességét is megkérdőjelezték, ez a monológ fontos szerepet játszik ebben a dokumentumfilmben. A rendező, Madeleine Gavin ugyanis a diktatúra embertelenségének egyik legmarkánsabb jelét abban látja, hogy olyan szinten szigeteli el a lakóit a világtól, hogy tömegek élnek teljes tájékozatlanságban, és csak annyit tudnak a világról, amit Kim Dzsongun mond el nekik.

Az agymosás tehát egy nagyon komoly indok arra, hogy Észak-Korea nagyjából 25 milliós lakosságához képest csak tízezres nagyságrendben hagyták el az országot eddig. A túlnyomó többségnek meg sem fordul a fejében a szökés, hiszen abban a hitben vannak, hogy a világ ilyen, és ez a normális, amiben nekik is részük van. A film egyik legemlékezetesebb része is az, amikor az Észak-Koreából kalandos úton menekülő család különböző korú tagjai még a szökésük kellős közepén is Kim Dzsongunt dicsőítik. A nagymama pedig még hozzá is teszi, hogy csodálkozik, a film amerikai rendezője milyen kedvesen viselkedik velük, hiszen ő eddig úgy tudta, az amerikaiak kedvtelésből gyilkolják a koreaiakat.

PostPin It!

Sydney Sweeney bemutatja, hogy nemcsak kínos, veszélyes is apácaként teherbe esni

Közzétette szerző

A Szeplőtlen forgatókönyve legalább tíz éve kallódott Hollywoodban, ráadásul Sydney Sweeney már a kezdeti bukdácsolásokkor is ott volt a projekt közelében. Egy interjúban elmondta, tíz éve – tizenhat évesen – még teljesen ismeretlen színésznőként jelentkezett a filmbe, amelynek saját bevallása szerint még merőben más volt a sztorija. Azóta azonban már túl vagyunk az Eufória első két évadán és A Fehér Lótuszon, amelyeknek köszönhetően nem igazán van most nála nagyobb név a fiatal feltörekvő színésznők közt, így majdnem egy évtizeddel később már volt akkora neve és tőkéje a szakmában, hogy A Fehér Lótuszon is dolgozó producerrel, David Bernaddal felélesszék a Szeplőtlent. Sweeney számára tehát igazi szerelemprojektről van szó, amelyben nemcsak főszereplőként, de producerként is részt vett, ugyanebben az interjúban kifejtette, hogy az általa alakított nővér karakterét hozzá alakították.

A szerepválasztás ráadásul kifejezetten izgalmas egy olyan színésznőtől, akit egyre egyértelműbben próbálnak az ügyeletes szőkebombanő karakterébe nyomni – a Saturday Night Live-beli debütálásakor sem voltak képesek az írók olyan szövegeket adni a szájába, amelyben nem a melleiről vagy külsejéről viccelődik (erről itt írtunk bővebben). Az azonban, hogy kis híján kukázott projekteket karol fel egy számára ismeretlen műfajban, amelyben olyan karaktert játszik, amely nem is állhatna távolabb az eddigi szerepeitől, dicséretes színészi ambíciókról árulkodik. Arról, amit már eddig is látni lehetett: bár Sweeney nem utasítja vissza azokat a felkéréseket, amelyben fontosabb a külseje, mint a színészi kvalitásai, ő láthatóan inkább az utóbbira alapozza a karrierjét.

A Szeplőtlen története Cecilia nővér köré épül: a fiatal apáca nagy reményekkel és patyolattiszta lélekkel érkezik egy olaszországi zárdába, múltjáról sem derülnek ki mocskos titkok, sőt, valójában bántóan keveset tudunk meg róla ahhoz, hogy hihető karakternek lássuk, azt az információt leszámítva, hogy gyerekkorában kis híján meghalt. Az azonban lerí róla, hogy hitében sziklaszilárd, leghőbb vágya, hogy Istent szolgálja. Rossz helyre érkezett, csak ő ezt ekkor még nem tudja, a néző azonban az ígéretes kezdőjelenet miatt igen: korábban egy apáca megpróbál ugyaninnen megszökni, ám végül a föld alatt végzi élve elásva (a rövid cameóban Simona Tabasco látható, akit ugyancsak A Fehér Lótuszból ismerhetnek a nézők). Cecilia számára fokozatosan lesz egyre világosabb, hogy furcsa és sötét dolgok színhelye a zárda, pláne akkor, amikor kiderül, hogy bárminemű racionális magyarázat nélkül, szűzen teherbe esik. Bárhol máshol orvosok tucatjai vetnék rá magukat, hogy kiderítsék ennek okát, egy katolikus zárdában viszont egyértelmű magyarázattal áll elő a vezetőség: szeplőtlen fogantatás történt, és küszöbön a megváltó második eljövetele. Cecilia azonban kevésbé érzi áldottnak az állapotát, főleg, hogy egyre furcsább dolgok történnek körülötte. Jönnek, amiket a műfaj középszerű követelményrendszere diktál: olcsó jumpscare-ek, bolond apácák, indokolatlan maszkos emberek.

PostPin It!