Best WordPress Hosting
 

Tűsarkús cirkusz és pankrátorszínház – avagy ilyen az előadóművészet, ha mentes a sznobériától

Ellenfesztivál

Nagyobb, hosszabb és vágatlan. A méltán hírhedt South Park-film alcíme ugrik fel újra és újra az agyamban, ha a Fringe Fesztiválra gondolok. Meg az Ördögkatlan. A mi kicsi, kedves, békés Ördögkatlanunk, amit épp pár héttel ezelőtt volt szerencsém életemben először megtapasztalni. Merthogy a két rendezvény, ha nagyságrendileg egy lapon sem említhetők, mégis, egy gyökérről nőnek, egy hitrendszerre alapoznak, éspedig arra, hogy a művészi önkifejezés egy csoda, egyszersmind valami, aminek jobb minél szélesebb, szabadabb utat hagyni, hadd áradjon, ahogy természete diktálja, úgyis lesz, aki megcsodálja, örömet, kiszakadást, katarzist leljen benne. Azt nem hiszem, és több okból nem is kívánom, hogy az Ördögkatlan akkorára nőjön, mint a Fringe – néha a kevesebb tényleg több, és a magyar fesztiválokra ez fokozottan igaz –, de mindenképpen érdemes belenézni ennek az előadóművészeti óriásbébinek a felfoghatatlanul színes, ambivalens, varázslatos arcába. Merthogy csupa tükör, megmutatja, milyenek is vagyunk mi, emberek.

Hetvenhat (!) éves történelem, két és félmillió jegyvásárló (ami azt jelenti, hogy csak az olimpia és a foci vb előzi meg jegyeladásokban), huszonöt nap alatt négyezer műsorszámból mintegy ötvenezer előadás, több száz hivatalos helyszín, amelyek mellett igazából a város bármely pontja bármikor színpaddá válhat – egy sarkaiból kiforgatott város. Nagyjából így foglalható össze a Fringe, ami történetileg maga az antisznobéria. Eredetileg ugyanis a Fringe szócska még kisbetűs volt – rojtot, szegélyt jelent –, és az ugyanekkor zajló, meghívásos, elit, orrát kissé magasan hordó Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál szélein, farvizén spontán felvonult produkciókat jelentette.