1944 tavaszán Európa utolsó megmaradt zsidó közösségét üldözték el otthonaiból. A gettósított és deportált vidéki zsidóság megérkezése Auschwitz-Birkenauba a „végső megoldás” magyarországi végrehajtásának fő történeteként ismert. A tábor akkor működött a legnagyobb halálozási rátával – és állt legközelebb a modern, ipari népirtás koncepciójának megvalósításához –, amikor a magyar transzportok begördültek a fogadásukra épített rámpákra. Mindez meghatározza a magyar holokauszt egynemű képzetét. A zsidóellenes törvények és rendeletek, a gettósítás és deportálás története többnyire Auschwitzcal ér véget, és kevés szó esik arról, hogy mi történt a szelekciót túlélt, nagyjából 110 ezer magyar zsidóval, akiket néhány hét után elszállítottak és hosszú hónapokig kényszermunkásként dolgoztattak.
Lili Jacob / Fortepan Az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor 1944-ben.
Buchenwald sömmerdai altábora és a sömmerdai naplók szinte teljesen ismeretlenek a holokausztkutatásban. Számos olyan történet, amelyet a holokauszt részeként tartunk számon, valójában nem tárgya a tudományos elemzéseknek, mivel nem illeszkedik könnyen a „zsidókérdés végső megoldásáról” alkotott felfogásba. Azok a kényszermunkatáborok, ahol a naplóírás lehetővé vált, legfőképpen nem a megsemmisítést és az erőszak mélységeit, hanem a mindennapok kiszolgáltatottságát és monotonitását mutatják meg, ezért sokáig nem kerültek fel a kutatások horizontjára. Ezáltal a munkatáborokban írt naplókra sem terelődött figyelem. A kényszermunkatáborok történetét azért is kerülte a kutatói érdeklődés, mert érvként szolgált a megsemmisítő táborok és a gázkamrák létét tagadók számára. Auschwitzcal meg lehetett cáfolni a holokauszt-relativizálók állításait, a kényszermunkatáborokkal viszont nem.