Anyu és Apu közvetlenül a háború után ismerkedett össze, természetesen az uszodában, és hamar kiderült, hogy erősen érdeklődnek egymás iránt.
Apu jóképű volt, laza és varázslatos, édesanyám elszánt, gyönyörű és szikrázóan okos.
Mindketten olimpiát akartak nyerni, ám a győzelemhez vezető utat eltérően képzelték el.
Szeretném előrebocsátani: nem értek a vízilabdához.
Pontosabban: a vízilabdához se.
Csak nagyon szeretem.
Belépek a Császár-Komjádiba, balkéz felől hatalmas márványtáblán a magyar úszósport olimpiai-, világ- és Európa-bajnokainak nevei, azoké, akik már nincsenek velünk. Mindig úgy megyek be edzeni és úgy jövök ki utána, hogy megsimogatom a szüleim nevét. Így köszönök nekik. Csupán egy érintés, de jólesik.
Apu tíz éve ment el, tudom, nem lehet már ott, ahol ülni szokott, mégis, amikor kiérek a medencéhez, oldalra pillantok. Energiát ad.
Híres vízilabdás jön szembe, apu csapatának egyik óriása, rám mosolyog. Azt mondja:
Az 1972-es müncheni olimpia első helyéről döntő mérkőzésen az egész tornán veretlen magyar válogatott 3-1-re vezetett a szovjet csapat ellen, de aztán Szívós Istvánt kipontozta Cornel Marculescu román játékvezető, majd Leonyid Oszipov szépített, Alekszandr Sidlovszkij egyenlített. Cservenyák Tibor 3-3-nál büntetőt védett, ám a győzelmet nem sikerült megszerezni, a döntetlennel pedig a Szovjetunió együttese vitte el a pálmát.
Marculescu nem akarta, hogy nyerjünk
– foglalta össze a lényeget dr. Szívós.
Békés délután, túl a rendelésen, épp hazaérek, írásra biztatnám magam, amikor csattanást hallok kintről. Lépek az ablakhoz, a látvány döbbenetes: egy kocsit egy teherautó feltolt a járdán át a HÉV-sínre.
Azonnal „orvosi üzemmódra” váltok, s mivel valaha lelkesen mentőztem, rohanok le segíteni.
A vétlen autó sofőrje, egy lány kikászálódik az ülésről, szerencsére egyben van.