Egy erőd számára aligha létezhet nagyobb elismerés, mint az, ha soha nem merik megostromolni. A Šibenik városát az Adria felől védő Szent Miklós erőd pontosan ezzel büszkélkedhet. A UNESCO Világörökségi listájára 2017-ben felkerült épületet még a 16. század első felében emelték a dalmáciai várost négyszáz éven át uraló velenceiek, akik így válaszoltak az egyre erősödő török fenyegetésre. Az elrettentés annyira jól sikerült, hogy az aprócska Ljuljevac-szigeten álló erődöt végül sem az oszmán flotta, sem más hadsereg nem próbálta meg a tenger felől bevenni az évszázadok alatt. Élesben tehát egyszer sem tesztelték a saját korában innovatívnak számító erőd védelmi képességeit, bár ezt sejthetően olyan borzasztóan nem sajnálták az ott szolgálatot teljesítő katonák.
Ahogy a május végi, kellemes napsütésben egy sétahajóval közelítettünk a sziget felé, könnyen átéreztem, miért is szállhatott inába a harcedzett tengerészek bátorsága, amikor megpillantották a vízből fenyegetően kimagasodó falakat – pedig ránk még ágyúk sem meredtek a szűk lőrésekből. Az impozáns kapun belépve aztán inkább már inkább az nyűgözött le, hogy a velenceiek mennyire adtak még ilyenkor is eleganciára, hiszen a katonai célú épületeknél ritkán szokták figyelembe venni az esztétikai és kényelmi szempontokat. Mint megtudtam, ez az ellentmondás már a kortársaknak is feltűnt: a neves velencei építészt, Giangirolamo Sanmichelit heves kritikák érték a tágas, helyenként boltíves mennyezettel kialakított belső terek miatt, mondván, hogy ezek a „szépelgések” sérülékenyebbé teszik az épület szerkezetét. Azt már sosem tudhatjuk meg, hogy igaza lett volna-e a károgóknak egy valódi támadás esetén, a Szent Miklós erődöt ugyanis már csak a Šibenik irányából érkező turisták ostromolják a menetrendszerűen érkező hajókkal (az épületet több éves felújítás után, 2019-ben nyitották meg a látogatók előtt).
Mohos Márton / 24.hu