A mozinézők által leginkább rendezőként (főként a többi művéhez viszonyítva „közönségfilmesebb” Martfűi rémről vagy idősebbeknek a Céllövöldéről) ismert Sopsits Árpád a Mellékszereplőkben kilép a kamera mögül. Bár a színpadon többször is láthatták már – például az Álomlakóban –, de a vásznon, egy szélesebb közönségnek címzett nagyjátékfilmben először osztott magára ilyen fajsúlyos kulcsszerepet. Ez a film viszont nem csak az alakítása miatt szól hangsúlyosabban a rendezőről. S nem is csak azért, mert Sopsits Árpád barátja, a 41 évesen elhunyt Telek Balázs fotóművész munkássága inspirálta a képi világát. Hanem amiatt is, hogy az Urániában a premier előtti vetítést megelőző felvételen vallott róla, hogy korábban agydaganatot diagnosztizáltak nála, beszélve róla, hogyan vitték a Szent Imre Kórház sürgősségi osztályára, s miként kezelték utána. A fentiekből lehetett sejteni, hogy a Mellékszereplők is közvetlenebbül fog árulkodni a rendezőjéről, mélyebb lenyomatot hagyva róla.
A Sopsits által játszott Árpád, a vállalatvezető üzletember már az elején mindent elkövet, hogy taszítónak lássuk. Gátlásokat nemigen ismerő vállalkozó, aki habozás nélkül rúgja ki az embereket, ha úgy véli, keresztezik az útját. Azt a beosztottját is rögtön elbocsátja, aki szóvá teszi: ennyi dolgozóval nem lehet teljesíteni a célokat, nincs elég emberük. Mire ő cinikusan annyit felel: nem én tehetek róla, hogy mindenki elmegy ebből az országból. Pedig a filmből éppenséggel az derül ki, Árpád nagyon is sáros lehet benne, hogy így van. Ő a tipikus, az állammal üzletelő, a politikusokkal jóban lévő helyi oligarcha. Akinek az egyik cége a helyi börtön rabjainak munkáján alapul. S amikor az ottani potentátokkal a gazdasági nehézségekről beszélget, azok biztosítják róla: majd hoznak egy rá szabott törvényt, ami kisegíti. Mire Árpád azt feleli: el is várja, hisz ő támogatta a kampányukat. A politikai újságíróként is dolgozó filmkritikus szemében ezek a jelenetek, amelyet még dekódolni sem kell, azonnal rögzülnek.
Csakhogy a film valójában nem erről szól. Nem válik a Blokádhoz hasonló NER-kurzusfilmek sematikus pandantjává, ahol az első képkockától az utolsóig a néző szájába rágják, mit kell gondolni, kit kell utálni, kit kell szeretni, ki a főgonosz és ki a szuperhős. Mert ha annyi közpénz jelenleg nincs is rá, igény biztosan lenne olyan „ellenkurzus” alkotásokra is, melyek jóformán csak abban különböznek a hatalmon lévők műveitől, hogy mások vannak ellenszenvesre maszkírozva bennük, de ugyanúgy kilóg belőlük az ideológiai lóláb. Sopsits Árpád a legjobb példa rá, hogy a hatalommal szemben kritikus, de legalábbis attól független rendezők javának sikerült elkerülni, hogy beleessen ebbe a csapdába. Mert az üzletember Árpád, aki már a film elején leszögezi: ő bizony autokratikus, vajon milyen gondolatsort indít el bennünk? Kényelmes, a mozi székében hátradőlő megnyugvást, hogy „ezek ilyenek”, s milyen jó, hogy mi nem vagyunk olyanok?