Marco Rossi válogatottja nem csak, hogy tizenhárom meccse veretlen – ilyen sorozatra az Aranycsapat óta nem volt példa a magyar labdarúgás történetében –, de immáron a nemzetközi szaksajtó egyik kedvenc hivatkozási pontja is. A pozíciós játék dogmáiba az évtizedek alatt belefásult, sematikussá globalizálódott futballiparra friss tavaszi szellőből viharrá terebélyesedő szélvészként csapott le a relacionista játékfelfogás forradalma,
a futballteoretikusokat a világ minden pontján lázban tartó innováció egyik sokat hivatkozott gyújtópontja pedig épp a magyar válogatott.
De hogyan jutott el idáig a nemzeti csapat, amelyre még alig másfél-két éve is inkább veszélyes kontracsapatként hivatkoztak az elemzők? Inkább egy természetes, praktikus fejlődési folyamat egyik állomását látjuk most, vagy tényleg igaz az ősrégi közhely, hogy a magyar társadalomszervezési és kulturális hagyományok összessége csapódik le a futballisták játékán? Egyáltalán: mit jelent az, hogy relacionista futball, és miben tér el a klasszikus pozíciós játéktól?