Részben a magyar történetírás, de különösképpen a köztudat sokáig inkább a magyar köznemességnek tulajdonította a reformkorban elért nemzeti és társadalmi vívmányokat, míg az arisztokráciára konzervatív, „ellabancosodott”, idegenszívű társaságként tekintett. Nyilván komoly szerepe van ebben az 1945 utáni diktatúrának, ahol a főbűnösnek kikiáltott nagybirtokos arisztokráciának a múltban is velejéig romlottnak kellett lennie. Kivételt egyedül talán Széchenyi István jelentett, aki „túl tudott lépni osztályérdekein”, így ő többé-kevésbé mindvégig megkaphatta a tetteivel kiérdemelt tiszteletet.
Való igaz, hogy főnemességünk legfőbb igazodási pontja hosszú időn keresztül Bécs volt azokban az időkben, a legtöbbjük még a magyart sem beszélte „anyanyelvi szinten” (sőt, talán sehogy sem), mégsem szabad tipizálni azt, miként gondolkodtak a reformokról. A történetírás mára már markánsan felülemelkedett a megveszekedetten Habsburg-párti, németlelkű, konzervatív és reformellenes magyar arisztokrácia dogmáján, sőt. Biztosan kijelenthetjük, hogy:
a reformkori országgyűlések felsőházában az országos hivatalt nem viselő főnemesség körében mindig is többségben volt az „ellenzék”, amely a kormányzattal szemben képviselte a magyar nemzet és a polgárosodás érdekeit.