via 24.hu => eredeti post link
A helyzet csöppet sem magától értetődő.
Egy volt miniszterelnök, az ellenzék legerősebb pártjának elnöke hirtelen követ dob a politikai kommunikáció és a közösségi média langymeleg állóvizébe, és sajtónyilatkozat helyett leginkább versszerűként címkézhető szövegekben osztja meg gondolatait a követőivel, híveivel és nem-híveivel, tehát a nyilvánossággal, a közvéleménnyel. Merész, vakmerő gesztus, mely jelzőkkel a szerző politikai pályáját – hol dicsérve, de inkább eufemisztikusan bírálva – egyébként is gyakran jellemezni szokás. A politikai aktor, a közéleti persona lírai énné fordítja önmagát. Irodalom ez? Igen, amennyiben a tapasztalat „géniuszának” és a kifejezés „géniuszának” kölcsönhatását, valóságérzékelés és nyelvi kompozíció összjátékát tekintjük irodalomnak, s nem csupán előbbivel vagy utóbbival azonosítjuk azt. Ez a kölcsönhatás a mostani esetben persze kevésbé nevezhető hétköznapinak, mint ahogy az irodalmi mezőben tevékenykedő, hagyományos költő esetében megszoktuk.
A szövegek majdnem mindegyikét szemlélődés és indulat egyként (vagy inkább váltva) szervezi. Szemlélődés és indulat, ez a modalitáskombináció a magyar irodalmi hagyományban közismert, kitüntetett példája a József Attila-i kései sirató. Ám a most adott versek esetében nem valami mélyen személyes téttel és leltárral nézünk szembe. Megkésve: itt a kései siratás a szerzői szöveggyárban direkt politikai perspektívát kap. A fel-felcsattanó révületbeszéd nem nyugszik, a zárlatokat magabiztos sematikussággal uralja le a jövőbe vetett tekintet (vigyázó szemét a szerző Pápára veti, vesd össze: „koszorús pápai költőnk verse”, Dícsértessék). A pirkadó hajnal reménye kecsegteti, melynek közhelyes pátosza romantikus és pártköltészeti asszociációkat is ébreszt: Petőfi Sándor és Benjámin László történelmietlen leblattolásának lehetünk tanúi. („Mi meg készülünk.”, Rendetlenség lett; „Gyülekezünk.”, Gyülekezünk; „Csak bennem lesz irgalom.”, Ragacsa köti a semmit). Ennek a hagyomány nyújtotta eszköztárnak az átsajátítása olyannyira reflektálatlan, hogy a kortárs befogadó persze nyelvjátékot sejt, a gesztus nem tudja nem az ironikus olvasatot követelni ki, de az olvasó ennyiben legalább a saját kora kényszereibe van belevetve (az ironikus olvasat: norma – ez volt a Magyar Irodalom Házának homlokzatára írva egykor, innen indultunk, ezt hagyjuk épp magunk mögött).