via 24.hu => eredeti post link
Guy Nattiv életrajzi filmjét idén februárban mutatták be a Berlinalén, de számos országban vagy egybeesett a premier azzal, hogy októberben kitört a háború Izrael és a Hamász között, vagy pedig – mint Magyarországon – a film úgy kerül a mozikba, hogy hetek óta uralja a híreket az, ami Izraelben és Gázában történik. Bár a Golda ötven évvel ezelőtti eseményeket elevenít fel, a filmben bemutatott események kísértetiesen emlékeztethetnek a mostani háború kitörésére is: a titkosszolgálatok hiába jelzik, hogy küszöbön a támadás az ország ellen, az izraeli kormány nem igazán törődik a veszéllyel, az eredmény pedig sok-sok halott és országos felháborodás, hiszen hiába győzött végül Izrael a jom kippuri háborúban, az első napok súlyos veszteségeit katasztrófaként élte meg a közvélemény, és maguk a vezetők sem tagadták, hogy Izrael a háború elején ijesztően közel állt a vereséghez.
Feltételezhető persze, hogy a rendező eltekintett volna az új háború jelentette ingyenreklámtól, de ha már így alakult, nehéz áthallások nélkül nézni a filmet. Más kérdés, hogy a Golda elvileg nem a háborúról, hanem a miniszterelnökről, Golda Meirről szól, és azt gyorsan le is kell szögeznünk, hogy aki ez alapján a film alapján akarná jobban megérteni a közel-keleti konfliktust, nem lesz sokkal okosabb. A Golda nem ás mélyre, pláne nem mutat különböző szemszögeket egy komplex történelmi-politikai helyzetről, a film – melynek kereteit egy későbbi vizsgálóbizottsági meghallgatás jelöli ki – a jom kippuri háború három hetét mutatja be, illetve későbbi következményét, az Egyiptom és Izrael között megszülető Camp David-i egyezményt.
A filmben azonban a háború is csak a háttérben zajlik: egy rövid helikopteres látogatástól eltekintve nem visz ki a film a frontra, onnan csak hangüzenetek érkeznek, amit a vezérkar hallgat aggodalmas vagy éppen bizakodó arccal. A cselekmény leginkább Golda Meir házában, irodájában és egy kórházban zajlik, ahol a rákbeteg miniszterelnök teljes titokban kezelést kap a limfómájára. Nagyon ritkán szabadul csak ki a kamera a hetvenes évek barna árnyalataiban fürdő, klausztrofób belső terekből, és nagyon ritka, amikor nem Helen Mirrent látjuk: az, hogy az angol színésznő alakítja Meirt, okozott némi felháborodást, de Mirren alakítására nem lehet panasz. Annál inkább a maszkmesterek munkájára, hiszen nekik köszönhetően a felismerhetetlenné tett színésznő valóban hasonlít Golda Meirre, ám a maszk kellékjellege megmarad, és Mirren is úgyszólván eltűnik alatta, így leginkább elkínzott tekintettel cigarettázik a film nagy részében.