via 24.hu => eredeti post link
A 2000-es évek közepén reneszánszukat élték a bosszúfilmek, amelyek évtizedekkel korábban a western műfajának megjelenésével léptek be a mozgóképek világába. Ezek a jó és a rossz alapfogalmát megkérdőjelező történetek a szemet szemért elvet viszik vászonra újból és újból, pusztán a technikai megvalósítás és a történetmesélés dinamikája változik bennük.
A kilencvenes években is népszerűek voltak ezek az alkotások, gondoljunk Antonio Banderas szótlan bérgyilkosára a Desperadóban, Léonra, a profira, mint ahogy Clint Eastwood is kísérletezett a filmes alműfajjal a Nincs bocsánat című westernjében.
A manapság jól ismert, modern, tömeggyártásra készült bosszúfilmeknek azonban a 2008-as Elrabolva ágyazott meg, amelyben Liam Neeson jó képességű, szenvtelen exzsaruként szerzi vissza a lányát, akit emberkereskedők rabolnak el Párizsban. Ezek a típusú mozik nem foglalkoznak etikai kérdésekkel: a hős teszi, amit tennie kell, küldetését jogosnak érezzük, hiába törnek csontok, fröccsen a vér az útja során. Mindeközben kitermelődtek olyan filmek is, mint a John Wick, ami ugyan hagyományos bosszúfilmnek tekinthető, de közben a műfajt aránytalanul parodizálja is. Elvégre van-e szürreálisabb motiváció, minthogy a főhős a kutyája megölése miatt végez baltaarcú rosszfiúk tucatjával négy részen keresztül?