A gonoszságról könyvet írni nem egy derűs feladat. Hogyan jött az ötlet?
Kezdésnek egy kis háttér. Igazságügyi pszichiáter és terapeuta vagyok. Egy olyan szakember – legalábbis az Egyesült Királyságban –, aki a bíróságon szakértői tanúvallomásokat tesz jogi ügyekben, emellett pedig olyan emberek mentális gondozását végzi, akik súlyos erőszakos bűncselekményeket követtek el, amikor mentálisan rossz állapotban voltak. Az Egyesült Királyságban elég sok úgynevezett emelt biztonsági fokozatú kórház működik – ezekben nagyrészt erőszakos bűnelkövetőket, valamint kisebb részben olyan civil pszichés betegeket kezelnek, akik veszélyesek a betegtársaikra a pszichiátriai osztályokon –, illetve a börtönökben is van némi mentális egészségügyi gondozás. Nagyon hosszú időn át dolgoztam erőszakos bűnelkövetőkkel egyéni és csoportterapeutaként egyaránt, ebben a minőségemben sokat publikáltam is tudományos folyóiratokban, de szerettem volna valami olyat is írni, ami a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető. Viszont nagyon küzdöttem azzal, hogy megtaláljam a mondandómhoz a hangnemet – ez kimondottan nehezen ment. Van viszont egy barátnőm, Eileen Horne, aki tévéproducer, profi történetmesélő, és saját jogán is író. Ő vetette fel, hogy segít nekem ebben, én pedig nagy örömmel mondtam igent. Úgy dolgoztunk együtt, hogy elmeséltem neki kis történetdarabkákat, amikre emlékeztem emberek történeteiből, akikkel ez alatt a harminc különös év alatt együtt dolgoztam, majd Eileen megformálta a könyv történeteit, hogy az olvasók egy kicsit beláthassanak ebbe a világba, és találkozzanak azokkal az emberekkel, akikkel dolgozom.
Mi volt a cél, milyen könyvet szeretett volna írni?