Best WordPress Hosting
 

„Nem meghódítom a hegyet, hanem megérintem a csodás rejtélyét” – így jutott Júlia a világ tetejére

„Sose fogom elfelejteni: az ilyesmit nem is lehet. Első komolyabb hegyi beavatásélményem még tanonc koromban ért. Téli magashegyi tanfolyamon vettem részt a Tátrában, talán húszéves lehettem. Esténként zajlottak az elméleti órák, napközben pedig a gyakorlati képzés: havon járás, hágóvashasználat, kicsúszás esetén jégcsákánnyal fékezés, ilyesmik. Szép, tiszta idő volt, gyönyörű porhó. Két csoportba oszlottunk, az egyik a gerincen, a normál úton közelítette meg a csúcsot, a mi csoportunk pedig – az oktatónk irányításával és döntése alapján – magán a lejtőn haladt fölfelé keresztezve a hegyoldalt. Én éreztem, nem biztos, hogy ez jó lesz, még aggódva meg is kérdeztem a vezetőt: »Tényleg biztonságos lesz ez az útvonal? Nyugi!« – felelte.

Egy idő után, föntről finoman kezdett csurogni lefelé az a porcukorszerű fehérség, szép látvány volt, nem is feltételeztünk semmi rosszat. Mindenki azt gondolta, szépen tovább folyik majd az a laza hó a lábunk mellett. És akkor váratlanul, egy hatalmas lökést éreztem a hátamon, arccal a hóba estem, és nagy sebességgel kezdtem görögni a hótömeggel együtt, amely teljesen maga alá temetett. Szinte azonnal csődöt mondott a gravitációs érzékem, nem tudtam, hol a fenn és a lenn, fekszem, állok, gurulok vagy cigánykerekezem. Épp előző este tanultunk a lavinákról, arról, hogyan kell benne viselkedni, ha elkap bennünket: úszó mozdulatokkal a széle felé evickélni. Ez még eszembe jutott, de ugyan hol van a széle, a közepe és a teteje? Elveszítettem a kontrollt a saját testem fölött, képtelen voltam uralni a végtagjaimat. Reflexszerűen próbáltam lélegezni, havat nyeltem, köhögtem, fuldokoltam, majd egy ponton bizonyossá vált számomra, hogy itt a vége. Érdekes, ekkor valamiféle elfogadó nyugalom szállt meg. És ebben a pillanatban megállt a sodródás, én kalimpálni kezdtem, de persze nem tudtam, hogy most lefele ásom-e magam a hóba, vagy kifele a szabadba, aztán egyszer csak megláttam a szikrázóan kék eget.

Boldog voltam, hogy élek.

Meghalt Les McCann dzsesszzenész

Nyolcvannyolc éves korában meghalt Les McCann dzsesszzenész, aki többek közt olyan előadókat inspirált, mint Dr. Dre vagy Snoop Dogg, és ő volt az, aki felfedezte Roberta Flacket. A művész halálhírét menedzsere, Alan Abrahams jelentette be. A halál körülményeiről annyit árult el, hogy a zenész december 29-én vesztette életét azt követően, hogy tüdőgyulladással kórházba szállították.

McCann zenei karrierje az ötvenes években kezdődött, amikor a haditengerészetnél töltött ideje alatt megnyert egy dalversenyt, ezt követően hívták meg Ed Sullivan esti műsorába. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, később egy trióval lépett fel. Az igazán nagy áttörést az jelentette, amikor megjelent a Swiss Movement című album, amelyen Eddie Harrisszel és Benny Bailey-vel zenélt. A jazz és a gospel ötvözésével készült lemezt Grammyre is jelölték, a Compared to What című számot később számtalanszor feldolgozták. Többek közt az a Roberta Flack is, akinek a Killing Me Softly with His Songot is köszönhetjük – a Grammy-díjas énekesnőt egyébként pont McCann fedezte fel egy washingtoni bárban, ahol Flack fellépett.

McCann úttörője volt a műfajok ötvözésének, azon belül is annak, hogy a jazzt a soullal és a funkkal ötvözze. Karrierje során több mint hatvan albumon zenélt, az utolsó 2018-ban jelent meg.