A kilencvenes évek elején pár baráttal egy gimnáziumi osztálykirándulás során kilopakodtunk a közelben lévő szállásról, hogy legalább a második félidőre beslisszoljunk, és láthassuk a Győri Rába ETO férfi kézilabdacsapatának nemzetközi mérkőzését. Pedig akkor az ETO már túl volt a zeniten, addigra nyert három bajnoki címet, négy magyar és egy IHF Kupát, mégis komoly tényezőnek számított még a hazai kézilabdázásban.
Olyannyira, hogy az évtizedekig tartó fővárosi fölényt a Tatabányai Bányász, a Debreceni Dózsa és a Veszprémi Építők után negyedik vidéki csapatként tudta megtörni, és 1987–1990 között sorozatban három aranyérmet is bezsebelt. A Magyar Kupában a Tatabánya után második vidéki klubként ért fel a csúcsra 1973-ban (ezt 1985–87 között még három elsőséggel megtoldotta), a nemzetközi porondon pedig csupán a Bp. Honvéd nyert nála korábban (1981–82-ben BEK-et), az 1985–86-os IHF Kupa győztes csapatot mindenki csodálta.
Volt is miért, a Joósz Attila, Szaló Tibor edzőpáros olyan klasszisokkal dolgozhatott együtt, mint a későbbi, szöuli olimpián negyedik helyet elért kapus, Oross Tibor, a két villámgyors szélső, Iváncsik Mihály és Csicsai Ottó vagy az a Tóth László, aki később korszakos edzővé válhatott volna, ha 47 évesen nem ragadja el egy súlyos betegség.