Vannak azok a színházi életutak, amikor hősünk hatévesen közli otthon, hogy ő márpedig színésznő lesz. A te utad egészen másképp indult, elsőre, derült égből, kicsit „Pilátus a krédóba”-jelleggel kerültél az SZFE-re. Milyen művészi előképek vannak a családban?
A közeli rokonságban nincs, van viszont egy nagynéném, Zemplenszkyné Rujder Éva, aki a Baráti Kör a Művészetért Alapítvány nevű amatőr színjátszó társulatban tevékenykedett, ahol én eleinte csak táncoltam, O. Cser Zita vezetésével. Aztán amikor jöttek a problémák a lábammal, illetve miután nem vettek fel a Balettintézetbe, ő mondta, hogy a színpadi létezésnek azért több formája van, és lehet, hogy meg lehetne próbálni a Színművészetit, hátha az is tetszene nekem. Hozzá jártam át aztán „felkészülni”: verseket olvastunk együtt, meg monológokat, de olyan igazán komolyan nem vettem a dolgot, merthogy én is hallottam a sztereotípiákat, hogy úgyse veszik fel az embert, meg hogy a sok száz jelentkezőből válogatnak össze egy tíz-tizenkét fős osztályt. Szóval őszintén az esélytelenek nyugalmával jöttem el a felvételire, nem hittem úgy magamban, nem érdekelt annyira, talán ez a lazaság volt szimpatikus bennem. Felvettek, pedig az első két rostánál még azt sem nagyon tudtam, hol vagyok. A harmadrostán kezdtem csak el ízlelgetni, és igazán komolyan venni, hogy ide szeretnék járni. És aztán az első két év volt az, ahol tényleg felfogtam, hogy ez mi is valójában, hogy hol vagyok, hogy mit jelenthetek, mit nem jelenthetek. De azt nem mondom még most sem, hogy ebben is akarok meghalni – nem az a típus vagyok, meg az egész generációm is sokat lazult ebben, pozitív értelemben: már nem úgy vagyunk vele, hogy éhen halunk Thália oltárán bármi áron, hanem biztonságban, jókedvvel, lendülettel, minőséggel szeretnénk mindannyian dolgozni.
És nem büdös semmilyen más munka sem – nem érezném magam elveszettnek a világban akkor sem, ha valaki azt mondaná, holnaputántól nem lehetek színésznő.