A magányos és romantikus lelkek szeretnének megtanulni zenélni, hogy kiénekelhessék magukból a bánatukat. Ha az életben nem is feltétlenül, a filmekben mindig így szokott ez lenni. És mivel mindannyian ismerünk ilyen magányos és romantikus lelkeket – még az is lehet, hogy nekünk is volt magányos és romantikus korszakunk –, az sem lep meg bennünket, hogy zenetanulás közben az első dolguk belezúgni a jóképű és sebzett szívű gitártanárba. Különösen, ha úgy néz ki, mint Joseph Gordon-Levitt.
Erre a kellemesen ismerős és teljesen sablonos alaphelyzetre épülne a zenés romantikus filmekre szakosodott John Carney legújabb filmje. Csak épülne, mert a Flora és fia majdnem minden lényeges ponton változtat az alapképleten annak érdekében, hogy a történet életszagúbb legyen, a szereplők rongyosabbak, a viszonyaik rendezetlenebbek. A hősnő például se nem romantikus, se nem magányos. A romantikát régen maga mögött hagyta: legfeljebb egyéjszakás kalandokban gondolkodik, és alkalmanként ellop egy kis pénzt a szülőktől, akiknek a gyerekeire munkaidőben vigyáz. Szeretne egy kicsit magányos lenni, de nem tud, mert vele lakik kamasz fia. Kapcsolatuk leginkább arra korlátozódik, hogy gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, amikor a helyi polgárőrség hazahozza a gyereket valamilyen kisebb-nagyobb bűncselekmény után.
Hogyan lesz ennyi keserűségből ének, zene és románc? Aki akár csak egyet is látott már Carney filmjei közül, tudja, hogy megoldja a saját magának nehézzé tett feladatot.