Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: kritika

Nem fájt még úgy film, mint Andrew Scott és Paul Mescal románca

Közzétette szerző

A Szólíts a neveden vége felé van egy monológ, ami évekkel a film bemutatása után is élénken él az emlékezetünkben. Az édesapa (Michael Stuhlbarg) arról beszél a frissen összetört szívű Elióhoz intézett, ars poeticának is beillő szónoklatban, milyen fontos megőrizni azon képességünket, hogy meg tudjuk élni az érzelmeinket, még ha ez fájdalommal jár is. Persze az idilli észak-olasz tájban, a narancsfák árnyékában mélázva elmúlt szerelmekről könnyű ilyen nagyvonalúan az érzelmek javára billenteni a mérleget. Andrew Haigh tavaly nyáron bemutatott, nálunk most mozikba kerülő filmje, a Mind idegenek vagyunk (All of us Strangers) Luca Guadagnino filmjéhez egészen hasonló érzékenységgel nyúl két férfi szerelmének történetéhez, az ő főszereplője azonban Lombardia helyett a szürke Londonban él, és a megélt tragédiák miatt régen letette már a voksát a fájdalommentes bezárkózás mellett.

A Mind idegenek vagyunk tétje nem a szerelemmel elkerülhetetlenül együtt járó fájdalom megélése, hanem hogy van-e remény egy emberi kapcsolat felépítésére egy életnyi trauma és magány után.

Az Andrew Scott és Paul Mescal főszereplésével készült film egészen biztosan felkerül majd a Szólíts a neveden mellé az összes létező queer kultfilmes listára, holott egyik sem hangsúlyosan LMBTQ-történet: egyszerűen a világunkat megváltoztató szerelemről mesélnek. Guadagnino az elsőről, Haigh az utolsók egyikéről; arról, hogy képes lehet-e a szeretet begyógyítani a sebeket, és megmenteni az embert.

PostPin It!

Akkor tudod, hogy baj van, ha már a bájos szomszéd gyerekek is a véredet akarják

Közzétette szerző

Vincentet egy nap minden előzetes figyelmeztetés nélkül pofán vágja egy laptoppal az új gyakornok az irodában. Vincent nem érti. Mi sem értjük, az egyetlen logikus magyarázat, hogy a srác nagyon a szívére vette, mikor Vincent azzal viccelődött, hogy hozhatna neki egy kávét. Kiégés – magyarázzák a többiek, és Vincent zavartan megígéri, hogy nem tesz panaszt a fiúra. Másnap azonban megismétlődik az eset, mikor egy kollégája váratlanul nekilát, hogy egy golyóstoll segítségével szitává lyuggassa Vincent kezét. Van versengés a két osztály között? – puhatolózik a HR-es a támadás után. Nincsen. Kollégája nem is emlékszik rá, hogy megtámadta, pillanatnyi elmezavar lehetett csupán. A legjobb talán az lenne, ha kezet fognának, kibékülnének, és lehetőség szerint egyikük sem tenne panaszt az ügyben.

Úgy tűnik, senki sem zavartatja rajta magát, hogy a világ minden látható ok nélkül Vincent ellen fordult, igazán még csak meg sem lepődnek a támadásokon. Sőt, Vincentnek az a kellemetlen érzése támad, hogy valamiképp őt okolják a megmagyarázhatatlan erőszakért: az emberek mégsem esnek egymásnak minden ok nélkül. A munkahelyi feszültség elkerülése érdekében főnöke finoman megkéri, hogy most egy kicsit inkább dolgozzon otthonról.

Pedig Vincent rendes embernek tűnik, csak épp személyisége nincs. Dolgozni jár, biciklizik, online társkeresőkön szörföl. Elbeszélget a munkatársaival, alkalomadtán randizgat. Barátságos, szürke figura, véletlenül sem hőstípus.

PostPin It!

Évszázadok múlva az uralkodó majmok megdöbbennek, hogy az ember még tud beszélni

Közzétette szerző

Vajon mit árul el rólunk, emberekről, hogy mely korokban vagyunk igazán kíváncsiak a majmos filmekre? Mikor akarjuk felderíteni azt a nyugtalanító, mégis valamiféle közös vágyunkat kifejező jövővíziót, amelyben az ember állatias, primitív létformává züllött, a majmok viszont az új földi civilizációt építik?

Ez a tanulságos disztópia eddig két hosszú filmsorozatot ihletett. Az egyik 1968 és 1973 között futott a mozikban, a huszadik századi amerikai történelem hírhedten rosszkedvű periódusában, amikor a zsákutcás vietnámi háborút, az erőszakba fulladó polgárjogi megmozdulásokat és Nixon elnök dicstelen lehallgatási botrányát általános csalódás, társadalmi kiábrándulás kísérte. Amerikaiak milliói érezhették úgy, hogy az általuk épített ország a vesztébe rohan, és ez a keserűség részről részre felszínen tartotta az amúgy hullámzó színvonalú A majmok bolygója-filmeket.

A majmok bolygója reneszánsza, egyúttal a második válságkorszak most van.

PostPin It!

Bekopog egy alacsony, kopaszodó férfi, hogy akkor ő most felmérné, mennyire vagy boldog

Közzétette szerző

Amber Gurung munkája aligha nevezhető hétköznapinak: boldogságügynökként keresi a kenyerét. Társával, Gunarajjal naphosszat Bhután erdőkkel szegélyezett szerpentinjein és tehenekkel tarkított zöld mezőin át autókáznak (közben bollywoodi slágereket dúdolgatnak és az élet nagy dolgairól beszélgetnek), hogy végig látogassák az apró ország lakosait, és egy hosszú kérdőív segítségével számokba gyömöszöljék a nép lélekállapotát.

Az emberek többsége vélhetőleg nem sokat tud Bhutánról, a Himalája tövében, India és Tibet között fekvő kis királyságról, már csak azért sem, mert a hatvanas évekig az ország teljes elszigeteltségben élt, s még most is nehéz ide eljutni, a turizmust tudatosan korlátozzák. Van azonban egy fogalom, ami az utóbbi évtizedekben összeforrt Bhutánnal; a bruttó nemzeti boldogságról talán már azok is hallottak, akik magáról az országról keveset tudnak. Időről időre felbukkan a sajtóban ez a fogalom, sokszor karöltve azzal a valószínűtlen állítással, hogy ez a kis hegyvidéki királyság a világ legboldogabb országa. A koncepció a negyedik királyhoz, Jigme Singye Wangchukhoz fűződik, aki a hetvenes években, mikor kifejezetten szegény országa GDP-jéről kérdezték, nagyvonalúan azt válaszolta, hogy neki fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó hazai termék. Nem (csak) ügyes politikai húzás volt a dolog: az elv, hogy az ország vezetésének a nép boldogságát kell szolgálnia (előrébb helyezve azt például a gazdasági növekedésnél), mára meghatározó a bhutáni közigazgatásban, a fejlődés legfontosabb mutatója lett a bruttó nemzeti boldogság.

Mozinet

PostPin It!

Ryan Gosling bármennyiszer hagyja magát felgyújtani, csak hogy Emily Blunttal lehessen

Közzétette szerző

Szinte minden filmben szerepel, csak nem tudod, hogy ott van. Ez a dolga. Ő csinálja a menő dolgokat, és ő kap a pofájára

– összegzi tömören Hollywood egyik nyílt titkát Ryan Gosling – pontosabban az általa alakított Colt Seavers – A kaszkadőr nyitójelenetében, miközben a vásznon szemléltetik is nekünk, hogy a zuhanástól a karambolon át a felrobbantásig mi mindent kell elszenvednie a filmipar névtelen hőseinek – hogy a Goslinghoz hasonló sztárok zavartalanul sütkérezhessenek a reflektorfényben.

Egyfelől persze érthető a kaszkadőrök láthatatlansága, hiszen ez is szerves része a Hollywoodot működésben tartó illúziókeltésnek, de azért van valami abszurd abban az ellentmondásban, hogy sokszor éppen azok nem kapnak semmiféle nyilvános elismerést, akik a forgatásokon szó szerint az életüket kockáztatják a nézők szórakoztatásáért. Az elismerés hiányának szimbolikus terepe az Oscar-gála, ahol az egyre erősödő követelések ellenére a mai napig sincs kaszkadőr kategória (mindezt úgy, hogy több évtized után épp mostanában döntöttek új kategória bevezetéséről, így 2026-tól már a casting directorokat is díjazzák majd).

PostPin It!

Dancsó Péter beszólt az amerikai nagykövetségre járkáló influenszereknek

Közzétette szerző

A Videómánia YouTube-csatorna házigazdája nem érti, hogy az internetes celebek miért ártják bele magukat a politikába. Dancsó Péter ezután elmondta, ő csak akkor megy David Pressman amerikai nagykövethez vizitre, ha Donald Trump is ott lesz.

PostPin It!

Akinek Zendaya fogja a teniszütőjét, nem tud többé a játékra figyelni

Közzétette szerző

Amikor Luca Guadagnino nagysikerű filmjét, a Szólíts a neveden-t annak idején az év legszexibb filmjének kiáltottuk ki, már sejtettük, hogy az olasz rendezőnek jelenleg nincs vetélytársa az érzéki filmek versenyében. Ha van vezérfonal, amely összeköti a kilencvenes évek végén indult rendezői pálya különböző darabjait iskolai nevelődési történettől egy szenvedélyes úriasszony portréján át a szabadság ízébe és egymásba belekóstoló kannibálok road movie-jáig, az éppen a vonzódás természetére irányuló, kielégíthetetlen kíváncsiság.

Márpedig a legyűrhetetlen vonzalom, a csillapíthatatlan szenvedély rendszerint önmagunk feladására kényszerít, Guadagnino filmjei emiatt az önbizalom megrendüléséről is szólnak. Röntgenképek a törékeny lélekről.

Innen nézve szinte törvényszerű, hogy Guadagninónak el kellett jutnia a sportfilmekig, ahol a fizikai sérülések nemcsak karriereket, hanem személyiségeket törnek ketté, a nagy riválisok pedig olyan intenzív, kölcsönös függésen alapuló viszonyt alakítanak ki egymással, amely rokon a mindent elsöprő szerelemmel.

PostPin It!

Az OnlyFans bugyraiba indult, bántalmazó kapcsolatot talált az Emma és Eddie

Közzétette szerző

Hörcher Gábor láthatóan szereti éveken át követni dokumentumfilmjei alanyait: első filmje főhőséről, egy illegális autóversenyzőről öt éven át forgatott, amely során közel kétszáz órányi nyersanyag gyűlt össze – a Drifter szépen gyűjtögette is az európai fesztiválok elismeréseit. Hörcher második egészestés dokumentumfilmje még ennél is nagyobb és hosszabb munkát jelentett – hét évig forgatta –, annak ellenére, hogy eleinte egyáltalán nem így tervezte. Az Emma és Eddie – A képen kívül eredetileg egy rövid projektnek indult, ám ebben az esetben százszázalékosan igaz, hogy az élet alakította a forgatókönyvet, miközben a rendező rájött, sokkal fontosabb téma is akad itt, mint az OnlyFans-sztori.

A film leírása és az előzetese is sugall bizonyos dramaturgiát: egy fiatal, vonzó házaspárról van szó, akik az OnlyFansen szexvideókkal keresik a pénzt, a dokumentumfilm pedig azt hivatott bemutatni, milyen a szexmunkások világa a színfalak mögött, illetve hogyan kezd ki egy párkapcsolatot a pornós karrier. Az Emma és Eddie első fele ezt tökéletesen teljesíti is: megmutatja, miként is működik a szexmunka és a pornó viszonylag friss területének számító OnlyFans.

Egy átlagember a platformról nagyjából annyit tud azon kívül, hogy a valóságshow-szereplők gyanúsan nagy számban kötnek ki itt, hogy bárki csinálhat pénzt az oldalon abból, hogy szexuális tartalmat gyárt. Bár az OnlyFans távolról sem pornóoldalnak indult, sőt, bárki bármilyen témáról csinálhat csatornát, mégis a pornográf tartalmak hódítanak rajta. A viszonylag fiatal – 2016-ban indult – platform népszerűsége a koronavírus-járvány alatt szökött az egekbe, hiszen az otthon, saját eszköztárral végzett tartalomgyártást mintha kifejezetten a pandémiával járó izolációra találták volna ki. Az OnlyFansnek köszönhetően átalakult a felnőttfilmes és szexmunkás ipar is, hiszen gyakorlatilag bárki készíthet tartalmat, akinek kamerás telefonja és némi exhibicionizmusa van. Emmáék történetének első fele valóban erről szól: hogyan került az amerikai pár Arizonából Budapestre, hogyan rendezkedtek be, miként válogatják a lányokat a videóikhoz, és hogyan próbálják eladni magukat.

PostPin It!

Nem az a kérdés, megölt-e három tinilányt, hanem, hogy miért rajong érte két fiatal nő

Közzétette szerző

A pandémia filmművészetre gyakorolt hatásairól lassan lexikonokat lehet megtölteni, a mozi válságán és a streaming előretörésén túl egészen hosszú listát lehetne írni például azokról az alkotókról, akiket úgy megrángatott a bezártság, hogy az a munkásságukban is manifesztálódott. Közéjük tartozik a kanadai Pascal Plante is, aki másokhoz hasonlóan töméntelen mennyiségű filmbe és sorozatba fojtotta a bezártságból fakadó frusztráltságát.

Ebből egyrészt az lett, hogy egy idő után túltelítődött és érzéketlenné vált a történetek iránt – ez a Vörös szobák főszereplőjének jellemrajza szempontjából fontos szempont –, másrészt rászabadult az ugyancsak mindent elárasztó true crime tartalmakra. Ezeken belül is egy olyan csoport keltette fel az érdeklődését, akik jellemzően mellékszerepben, bizarr adalékként tűnnek csak fel: a sorozatgyilkosok rajongói, mert amióta sorozatgyilkosok vannak, azóta léteznek olyanok is, akik betegesen képesek rajongani a gonosztevők iránt. Tovább forogva a pandémia által okozott tartalomsokkban Plante a sorozatgyilkos gruppik után a tech sötét oldala iránt is érdeklődni kezdett, és ezzel össze is állt a Vörös szobák alapkoncepciója. A kanadai író-rendezőt egyébként a járvány határozottan a borzongatás felé sodorta, következő filmje ugyanis a tervei szerint egy folkhorror lesz, amelyben egy női főhős próbál majd meg túlélni.

Egy tárgyalótermi dráma sem indulhatna ennél direktebben: egy rendkívül steril, hófehér ülésteremben megkezdődik Kanada legnagyobb figyelemmel kísért pere. Egyetlen vágatlan felvételben nézzük végig az ügyész és a védőügyvéd nyitóbeszédét is, a nézőt szinte az esküdtszék közé ülteti a folyamatosan pásztázó kamera, már kezdődne is az agyalás, hogy vajon Ludovic Chevalier tényleg megölt, megerőszakolt és feldarabolt-e három tinilányt, amikor a kép megállapodik a háttérben egy arcon. Plante filmje a már említett meglepő, de érdekes perspektívát választja: nem ismerjük meg az áldozatokat, az ügyben nyomozó rendőröket, sőt, magát a gyilkost sem, inkább azokat állítja középpontba, akik az utóbbiért rajonganak. És bár az ő mozgatórugóik, motivációik, mentális állapotuk valóban izgalmas történet, a Vörös szobák egyáltalán nem úgy mesél róla, ahogyan azt hinnénk – és épp ez a jó benne.

PostPin It!

Bírálja Győzike visszatérését a Momentum képviselője

Közzétette szerző

A Media1 is beszámolt róla, hogy ősztől Gáspár Győző ismét valóságshow-t kapott a Tv2-n, amely ezúttal Gáspárék címmel fut majd. Lőcsei Lajos momentumos országgyűlési képviselő éles szavakkal bírálta a csatorna döntését.

PostPin It!

Jé, ott egy gombafelhő, de legalább negédes zene szól hozzá!

Közzétette szerző

A világvége is csak egy termék, amit, ha képesek vagyunk elfogadni, fényes jövő vár ránk

– zajlik az eszmecsere a kommunista félelmekkel átitatott Hollywoodban két, épp a medence mellett ücsörgő színész közt, akik azt fejtegetik, hogyan adta el a hangját egyikük egy újonnan kifejlesztett robotnak.

A Fallout videójáték 1997-es megjelenésekor pontosan ezt tarthatták szem előtt annak készítői. A posztapokaliptikus szerepjáték esszenciája a retrofuturista jövő, ami – dacára a 2100-as években játszódó cselekményének – megrekedt az ötvenes évek esztétikájában, na meg a hidegháborútól való elemi félelemben. Maga a játék több epizódot, spin-offot megélt, a játékost pedig olyan környezetben helyezte el (egy atomkatasztrófa után), amit soha nem akar megtapasztalni a valóságban, de a kíváncsiság mégiscsak nagy úr.

PostPin It!

Michael Douglas 18. századi szupersztárként ostromolja a franciákat, hogy adjanak neki jó sok pénzt

Közzétette szerző

Benjamin Franklin amerikai polihisztor, író, feltaláló, természettudós, politikai filozófus és nyomdász 70 éves korára elég sok mindent csinált már, igazi self-made man volt. Szegény szappanfőző családba született, de fiatalon társtulajdonos lett egy nyomdában, folyóiratokat adott ki, később postaügyi miniszter lett, filozófiai társaságot, tűzoltó egyesületet, biztosítótársaságot, egyetemet, könyvtárat és kórházat alapított. Ja, és feltalálta a villámhárítót.

Szóval idős korára akár elégedetten hátra is dőlhetett volna. Csakhogy idős kora épp a kibontakozó amerikai függetlenségi háború időszakára esett, Franklin pedig ekkorra nyakig benne volt a dologban, részt vett a függetlenségi nyilatkozat megírásában, ráadásul jó pár évet töltött Londonban, így tapasztalt diplomata is volt. 1776-ban tehát fogta magát, és fiatal unokája kíséretében titkos küldetésre indult: Franciaországba ment, hogy meggyőzze a rizsparókás felsőbb köröket, támogassák a függetlenedni vágyó gyarmatokat politikailag, morálisan és mindenekelőtt anyagilag. Ekkoriban ugyanis nem állt túl jól George Washington és a Nagy-Britanniától való függetlenedést támogatók szénája, a sorozatos veszteségek után úgy tűnt, a lázadás lassan hamvába hal. Katonák, utánpótlás és fegyverek nélkül nem látszott esély a győzelemre.

Nem véletlen, ha erről a felvezetésről egy közepesen izgalmas történelemóra sejlik fel az ember előtt, ebben a műfajban talán a legnagyobb kihívás a készülő filmek és sorozatok számára, hogy valamiféle izgalmat vigyenek a száraz történelmi tényekbe.

PostPin It!

Rossz tanárnak lenni, de rossz tanárnak lenni még rosszabb

Közzétette szerző

Valószínűleg elképzelhető közönségcsalogatóbb cím is egy három és egynegyed órás török művészfilmnek annál, hogy Elszáradt füvekről. Ismerünk például egy másik török filmet (nem ismerünk túl sokat), aminek az a címe, hogy Szexre, szerelemre és gyilkosságra szomjazva – ott az alkotókat jobban foglalkoztatta a figyelemfelhívó cím kérdése. Arra, hogy Elszáradt füvekről, ami egyébként Anatólia messzi-messzi vidékeinek a hosszú tél és a korai nyár váltakozása miatt satnyán maradt növényzetére utal, meg persze emberekre is, szóval erre a címre nem feltétlenül ülnénk be a moziba.

Pedig be kellene.

Az Elszáradt füvekről a legfontosabb és hazájából egyedüliként világhírű török filmrendező, Nuri Bilge Ceylan mesterműve. A legújabb, de nem az első. Ceylan lassan érett be: fotóművésznek indult, a kilencvenes években kezdett filmezni, az évtized végére aztán már Berlinben és Cannes-ban versenyeztek a filmjei. Azóta is a cannes-i filmfesztivál állandó résztvevője, Téli álom című filmje tíz éve elnyerte az Arany Pálmát. Törökország hatszor nevezte a rendezéseit Oscar-díjra, egyelőre jelölés nélkül. Úgy tűnik, ezek a török kisemberekről szóló, méltóságteljesen hömpölygő, háromórás tablók valamiért nem érdeklik az Amerikai Filmakadémiát.

PostPin It!

Amerikában még nem tört ki az új polgárháború, de Hollywoodban már igen

Közzétette szerző

Azon a napon, amikor 2021 januárjában megláttuk a képeket a washingtoni Capitoliumból, már tudtuk, hogy Hollywoodban hegyezik a ceruzát. A magát QAnon Sámánnak nevező, kifestett és tetovált, prémkucsmában üvöltöző férfi önmagában egy kész film, ennél nem kell több, és akkor még a mögötte tomboló tömegről nem is beszéltünk. A Polgárháború az első, fősodorbeli amerikai film, ami nyilvánvalóan ebből az eseményből indult ki, a legújabbkori amerikai történelem abszurd mélypontjából.

Alex Garland író-rendező helyenként nem riad vissza a szatíra és a karikatúra műfaji túlzásaitól, de mégiscsak logikusan gondolja tovább, meddig fajulhat a sokszor emlegetett, ilyen módon máris üres frázisnak ható „társadalmi megosztottság”. Filmjében haditudósítókat, háborús fotóriportereket követünk, akik valamikor a közeljövőben – a nagyon közeli jövőben – a polgárháború dúlta Amerika keleti partján dolgoznak. Egyesült Államokról már szó sincs, Kalifornia és Texas összefogva, a Nyugati Erők szövetségébe tömörülve harcolnak a szövetségi kormány maradék erőivel, amelyeket gyenge kézzel próbál irányítani a fiktív nevet viselő, de azért meglehetősen Donald Trumpra hajazó elnök.

Amerikaiak gyilkolnak amerikaiakat, a haditudósítók pedig nap mint nap olyan brutális jelenetek szemtanúi, amikről nem is olyan régen még azt hitték, csak Ukrajnában, Gázában vagy más, isten háta mögötti helyeken fordulhatnak elő.

PostPin It!

A férfiakat is zaklatják, csak senki sem beszél róla

Közzétette szerző

Az Edinburghban évente megrendezett Fringe-re nem árt odafigyelni: nemcsak azért, mert, ahogy kollégánk a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiváljáról írta: „ez az élő bizonyíték, hogy az önkifejezés megállíthatatlan, és annyi színe van, amennyinek a létezéséről se tudtunk.” Hanem azért is, mert egyrészt olyan sztárok próbálgatták itt szárnyaikat karrierjük korai szakaszában, mint Maggie Smith, Alan Rickman vagy Emma Thompson, másrészt néha olyan darabok mutatkoznak be, amelyekből aztán sikersorozat lesz. A Fringe egyik színpadán volt először látható például 2013-ban Phoebe Waller-Bridge a remek Fleabaggel, és itt debütált a Szarvasbébi is, amelyre a Netflix figyelt fel.

Richard Gadd karrierje elején az a típusú komikus volt, aki színes parókában és flitteres tornadresszben saját anyja halálával viccelődött. Saját bevallása szerint ezt a típusú antihumort képviselte a színpadon mérsékelt sikerrel, mígnem olyan dolgok nem történtek vele, amelyek egészen mélyre taszították. Éveket töltött úgy a depresszió legmélyén, hogy esténként művigyort magára erőltetve poénkodott Hitlerrel, az egyre súlyosabb válság azonban arra sarkallta, hogy nem épp a bevett komikusi módszert követve saját traumáit beszélje ki a színpadon, amelyekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy viccesek. Ez a jellegű nyílt önterápia viszont bejött neki: a 2015-ben ugyancsak a Fringe-en bemutatott Monkey See, Monkey Dot egy futópadon adta elő, a hatvanperces, szó szerint izzasztó produkcióban azt mesélte el, hogyan lett nemi erőszak áldozata, díjazták is a fesztiválon. Következő nagy traumájából ismét nagy dobás lett: 2019-ben a Szarvasbébi ugyanitt lett hasonló siker, és a darab már nemcsak Londonba jutott el, hanem a Netflixre is.

Gadd ebben is saját életéből merített, sőt, beledolgozta a Monkey See, Monkey Do témáját is adó traumát. A komikus évekkel ezelőtt pultosként dolgozott Londonban, amikor betért hozzá egy idősebb nő, aki láthatóan szomorú volt, és azt állította, nincsen pénze. Gadd, aki egy interjúban az elsőre meghökkentően hangzó, de a sorozatban értelmet nyerő „toxikus empátia” kifejezést vonatkoztatta magára, megsajnálva a nőt ingyen kiszolgálta.

PostPin It!

András herceg csupasz fenékkel jön rá, hogy mekkorát hibázott

Közzétette szerző

Ha az uralkodók váltják is egymást a brit trónon, egy dolog mindig állandó: a példátlan érdeklődés a királyi család iránt. Míg a briteknek ez egyrészt a monarchia hagyományainak tiszteletét jelenti, másrészt egy hús-vér szappanoperát, az utóbbi évtizedekben a világ többi részét is egyre jobban izgatja, mi folyik a Buckingham-palota falai között. Erre tett rá sok lapáttal A korona című sorozat, amely épp oda kalauzolt, ahová lehetetlen belátni, és amely az utolsó évadokat leszámítva okosan egyensúlyozott a magánéleti vonal és a történelmi perspektíva között. Meghan Markle és Harry herceg házassága, majd a távozásuk a királyi családból, illetve az, hogy a sajátos kibeszélőshow-ként a Netflixen panaszkodták ki magukat, végleg elérte, hogy a csapból is a királyi család folyjon, András herceg szexbotrányával pedig súlyos folt esett a királyi család intézményén.

Aligha lehet csodálkozni azon, hogy újabb alkotás szövi tovább azt a történetet, amelyet A korona nem fog: II. Erzsébet kedvenc fiának bukását. Az Interjú a herceggel simán elmenne egy hosszabb résznek A koronából, megvannak benne ugyanis a remek színészek, az immár a történelem részét képző fejezet különleges szempontból történő bemutatása. A hasonlóság nem véletlen: az a Philip Martin rendezte, akinek hét epizódot köszönhetünk A koronából.

Netflix

PostPin It!

Reagált az ügyészség Gulyás Gergely kritikájára

Közzétette szerző

Az ügyészség törvényesen – a büntetőeljárás és az adatvédelem szabályait betartva – járt el a lehallgatási anyagok kezelése során – így reagált a Központi Nyomozó Főügyészség Gulyás Gergely csütörtöki kiritikájára. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a kormányinfón arról beszélt, hogy „rossz, téves és személyiségi jogot sértő szakmai gyakorlat” az ügyészség részéről, hogy a nyomozati anyagba bekerülnek olyan, titkos adatszerzéssel szerzett információk, amiknek semmi közük a vádhoz, annak nem képezik részét.

Gulyás az OBH elnöke és Schadl György közötti telefonbeszélgetést említette, amelyet a Telex hozott nyilvánosságra. Gulyás személyiségi jogsértésnek nevezte, hogy habár a Senyei György és Schadl György közötti beszélgetés nem tárgya a vádnak, mégis széles körben ismertté vált annak tartalma.

Az ügyészség szerint viszont

PostPin It!

Az emberbarát magándetektív megver ugyan, ha nagyon muszáj, de inkább ad egy rakás pénzt, hogy jó útra térj

Közzétette szerző

Az Apple TV+ belehúzott mostanában, az idén (is) sorra szállítja az igazi presztízsdaraboknak készülő saját sorozatokat, amik nagy költségvetésből, nagy sztárokkal igyekeznek helyet taposni maguknak a végtelen streamingtartalom közül kiemelkedő kevés kivételes sorozat között. Ilyen volt a Steven Spielberg és Tom Hanks-féle A levegő urai (bár a páros az Elit alakulat harmadik fejezeténél már csak executive producerként tűnt fel), a Christian Dior felemelkedését bemutató The New Look vagy a nagyszabású űr sci-fi, a Constellation is. Kétségkívül ebbe a sorba illeszkedik a megbízhatóan zseniális Colin Farrell nevével fémjelezett Sugar. A korábbi próbálkozásokhoz hasonlóan az április 5-én két résszel debütáló sorozat is egy jól ismert, és sokak által kedvelt műfajhoz nyúl: ezúttal a noirhoz.

A Sugar alkotóinál pedig valószínűleg senki nem kedveli jobban a ‘40-es években született, és azóta is nagy hatású zsánert, a sorozat tulajdonképpen egy szépen becsomagolt rajongói levél a film noirhoz.

Apple Tv+

PostPin It!

Dev Patel csak a mumbai John Wick szeretett volna lenni, de akciórendező lett belőle

Közzétette szerző

Sok filmre rá lehet sütni a kissé elcsépelt szerelemprojekt jelzőt, ám ha valami, A Majomember tényleg az volt Dev Patel számára – a szerelem minden viszontagságával együtt. Eleinte még ő sem számított arra, hogy ennyire belehabarodik a saját ötletébe: Paul Angunawelának vetette fel a dolgot, aki számára egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Patel nélkül nem lehet megírni ezt a történetet. A színész a rendezői posztot sem magának szánta, a District 9-nal Oscarra-jelölt Neill Blomkampet kereste meg a forgatókönyvvel, azonban ő is visszadobta a labdát, viszont azt javasolta Patelnek, hogyha ennyire együtt él és lélegzik a saját történetével, akkor próbálja meg levezényelni a filmet.

2018-ban jelentették be, hogy Patel eredeti munkakörét jócskán kibővítve színészként, társíróként, producerként és rendezőként is felel a projektért, és az előkészületek egy ideig rendben is mentek. A koronavírus-járvány épp akkor ütött be, amikor nekiálltak volna a filmnek, és ekkor szakadtak rá Patelékre az egyre nagyobb problémák. A járványügyi korlátozások miatt elvesztette az előre lebeszélt helyszíneket és a stábja nagy részét, mikor végül sikerült egy izolált buborékot létrehozni a stábnak egy kis indonéz szigeten, szinte mindenük elromlott. Patel egy interjúban arról vallott, hogy a díszletek mögött dolgozó stábtagokat is beállította statisztának, és gyakran telefonnal, goprókkal vették fel a jeleneteket.

Közben a pénz is elfogyott, a színész-rendező egy ponton biztos volt benne, hogy sosem készül el a film. Patel egy akciójelenet során ráadásul a bordáját törte, ám nem volt számára opció, hogy karanténban töltse az időt a kórházban, így komoly sérülésekkel küzdve forgatta le a filmet. A „mindennapos katasztrófahelyzet” – ahogy az említett interjúban jellemezte a forgatást – azonban végül megtérült, az eredetileg csupán a Netflixre szánt alkotás eljutott Jordan Peele-hez, aki annyira lelkesedett a végeredményért, hogy saját produkciós cégével felvásárolta a jogokat annak érdekében, hogy A Majomember a mozikba is eljusson.

PostPin It!