Történelmi távlatból minden bizonnyal fordulópontként fogjuk értékelni Kína nemzetközi szerepének növekedése szempontjából az idei évet. Márciusban a szaúdi-iráni normalizációs megállapodás aláírásával Peking megmutatta: képes a közvetlen környezetén túl is konstruktív nagyhatalomként viselkedni, ráadásul egy olyan térségben, amely hagyományosan az amerikai biztonsági ernyő alá tartozik.
Az aláírás óta ráadásul kiderült, hogy Rijád és Teherán komolyan is gondolja a közeledést. A korábbi évek ellenségeskedését követően Szaúd-Arábia segített a fegyveres konfliktusba csúszó Szudánból kimenekíteni 65 iráni állampolgárt, Rijádban pedig már újra is nyitották az iráni nagykövetséget. A folyamat alapvető hatással lehet a hagyományosan az Egyesült Államok által dominált térség biztonságpolitikai helyzetére: Peking láthatóan nem akarja átvenni a katonai csendőr szerepét a térségben, ugyanakkor az Öböl-monarchiák és Irán közötti csúcstalálkozó szervezésével a térség biztonságának regionalizálásához, a nagyhatalmak nélküli menedzseléséhez kíván hozzájárulni. E törekvés megnyilvánulása lehet az Egyesült Arab Emírségek bejelentése az amerikai vezetésű tengeri koalícióból való kilépéssel kapcsolatban, illetve az iráni terjesztésű pletyka egy kínai részvétellel zajló közös arab-iráni haditengerészeti erő felállításáról.
Ezeken a sikeresen felbuzdulva úgy tűnik, Kína egy másik évtizedes geopolitikai konfliktusban, az izraeli-palesztin kérdésben is igyekszik nagyobb szerepet játszani. Ez ugyanakkor önmagában is keményebb dió lehet Kína számára, és egyelőre inkább csak a pózolásról szól, mint az érdemi előrelépés lehetőségéről.