A dunavirág kérészfaj nyár végi rajzását évről-évre nagy érdeklődés övezi, hiszen ilyenkor akár a tiszavirág nyár eleji rajzását is meghaladó mértékű kérésztömeg jelenhet meg a Dunán, illetve annak mellékfolyóin, például a Rábán vagy az Ipolyon. A hidak és a folyópartok világító fényforrásaihoz vonzódó és azok körül órákig röpködő dunavirág egyedek különleges “táncát” ilyenkor sokfelé meg lehet figyelni.
A dunavirág a tiszavirághoz hasonlóan védett kérészfaj, melynek tömegrajzásait 1960-as évek után évtizedekig nem lehetett megfigyelni a Dunánál a víz szennyezettsége miatt. 2010 utáni visszatérése a vízminőség egyértelmű javulását jelzi, ám tömeges megjelenésével egy korábban nem vizsgált összetett ökológiai csapdára is fény derült.
A kérész nőstények a párosodás után úgynevezett kompenzációs repülésbe kezdenek, melynek során a folyó középvonala felett a folyásiránnyal szemben repülnek néhány km-t, mielőtt lerakják petéiket. Repülésüket a vízről visszavert vízszintesen poláros fény vezérli. Ha útjukat egy híd keresztezi, annak tükörképe és a híd árnyéka eltünteti e folytonos poláros jelet, miáltal a kérészek megszakítják kompenzációs repülésüket. Mivel a dunavirág rajzása sötétedés után történik, a feltorlódó, erős fototaxissal rendelkező kérészeket a hidak és a parti fényforrások magukhoz vonzzák. Később a rovarok a lámpák alatti aszfalt útra szállnak le petézni, mert az aszfaltfelszínt tévesen víznek érzékelik a róla visszavert erősen és vízszintesen poláros fény miatt. A lerakott peték kiszáradva elpusztulnak, így veszélybe kerül a dunavirág utódgenerációja. Mivel rajzáskor egy adott helyszínen sokmillió egyed lehet érintett, a természetvédelmi kár óriási. Az elpusztult és eltaposott kérészek tetemei gyakran egybefüggő síkos réteget alkotnak, ami közlekedésbiztonsági szempontból igen balesetveszélyes.