Archívum címkék: Print

„A Kensington-palotánál már akkor méhlegelők voltak. Először néztem is, hogy itt nem kaszálnak?” – meséli Szomoru Miklós, akit sokan az Egy kertész kertje Pilisszentkereszten nevű közösségi oldalairól ismernek, de már több mint húsz éve tervez kerteket. Miközben angliai élményeiről mesél, egyszer csak élénk madárhangot hallok a hátam mögül. Az étkezőasztaltól hátra fordulva látom meg a madaras órát. Délután három órát jelez. „Madármániás is vagyok” – mutat Miklós mosolyogva az óra után a körülöttünk lévő porcelánokra.

Az angolkertekbe – hol máshol – Angliában szeretett bele, amikor 2008-ban egy londoni kertfenntartó és kertépítő cégnél helyezkedett el. Sokat dolgoztak a város északi részén, Hampsteadben tipikus György korabeli, vörös téglás házak, kisebb villák kertjeiben. „Ami itthon elegánsnak, szépnek számított, az ott szóba sem jött, hanem ott volt az a rengeteg növény. Sok fa, sok virág, ezernyi évelő, és már akkor voltak méhlegelők a kertekben.”

Miklós sokszor gyalog, mindig más útvonalon tette meg a metróval is egyórás utat greenwichi albérletéig, így bőven volt ideje megcsodálni az útba eső, nem is akármilyen parkokat (például Hyde és Victoria). Sok-sok évvel később pedig elkezdte megvalósítani a maga vidéki Angliáját, itthon, Pilisszentkereszten.

Virágmintás ruhában, vagány ékszerekben pattan elém a mosdóból, ahol villámgyorsan kisminkelte magát a fotózásra. Két napra jött Budapestre, beszélgetésünk másnapján már utazott vissza Londonba, pontosabban a dél-angliai Lush-központba, Poole-ba – naná, hogy vonattal. Ruth Andrade, a színes fürdőgolyóiról és intenzív illatairól ismert brit kozmetikai cég környezetvédelmi stratégiai vezetője éppen olyan színes és pozitív, mint az alapítók, Mo és Mark Constantine, akiket 2019-ben meglátogattam.

Ruth Brazíliában született, és fizika szakra járt, közben angolt tanított a British Councilnál, itt került közel a brit kultúrához. Már 2001-ben vegán volt, amikor még extrán nehéz lehetett húsmentesen táplálkozni is, nemhogy állati zsiradékot vagy kollagént nem tartalmazó kencéket beszerezni. Akkoriban nyitotta meg első üzletét Brazíliában a Lush, és Ruth egyre többször használta a brit cég illatszereit – azoknak egy része már vegán volt akkoriban is.

Közben kisebb helyi aktivistakampányokban vett részt, erőteljesen kiállt az állatkísérletek ellen, és közvetlen lakókörnyezetében újrahasznosítási programokat szervezett. „A szülővárosomban már akkor száz százalékban szelektíven gyűjtötték a hulladékot, és környezetvédelmi workshopok voltak a közparkokban – mondja. – Ehhez képest amikor elmentem fél évre Londonba világot látni, megdöbbentem, mennyire le van maradva ezen a téren a város.”

Ahhoz, hogy megértsük a hidrogénvonat-forradalmat, azzal tisztában kell lennünk, hogy milyen technológiák vannak most a piacon, és mik az előnyeik, hátrányaik. De látnunk kell az egyes régiók adottságait is, hogy megértsük, mikor milyen vonatra lenne szükség, és hogy mit szeretnénk elérni ezzel a technológiával.

Világszínvonal Szolnokon

A személyvonatok meghajtásuk szerint ötfélék lehetnek: közlekedhetnek hálózati árammal (felsővezeték), akkumulátorral, gázolajjal, LNG-vel (cseppfolyósított földgázzal) és hidrogénnel. A meghajtás helye szerint pedig vannak a klasszikus, mozdonyból és kocsikból álló vonatok, valamint a mozdony nélküli motorvonatok.

 Írtam Szomoru Miklós kertjéről (124. oldal), egy békén hagyott kertről. Ásásmentes, nyáron is alig kell locsolni, van benne ősgyep, és nincs permetezés, mert a kártevők majd elintézik egymás között, amit kell. Az ember vége, a természet esélye című könyvedben te is azt írod, hogy a természetet békén kell hagyni. Költői a kérdés, de miért nem csinálja mindenki ezt?

Nagyon tetszik, amit mesélsz, és igaza van, valahogy így működik a természet. Mindenki békén hagyhatná a kertjét, és ehetnénk békén hagyott kertekből leszakított gyümölcsöket. Azért nem ilyen a világ, mert nyolcmilliárdan vagyunk. Ha nem lennénk ennyien, élhetnénk úgy, mint az ősember, aki a mezőgazdaság előtt szedett málnát, fogott halat, lőtt vadat, és ezzel nem is volt az égvilágon semmi probléma. Mindenből annyit szedett, hogy jusson a következő évben is, tehát fenntartható módon csinálta.

Nehéz megmondani, hogy mennyi, de ha mondjuk félmilliárd ember élne a Földön, lehet, hogy mindenki ihatna friss forrásvizet, szedhetne csipkebogyót, és ehetne félig kukacos almát, de nem tehetjük meg. Nyolcmilliárd ember etetéséhez kell a modern mezőgazdaság, kellenek a műtrágyák, a nagyüzemi táblák, és ott tartunk, hogy szinte semmi olyat nem csinálunk, ami fenntartható lenne. Az új ígéretet hozó technológiai megoldásokkal legfeljebb annyit érünk el, hogy elodázzuk a problémákat.

„Azért ne szoknyában gyere” – szól még gyorsan utánam, amikor megbeszéljük az interjút a Pünkösdfürdői Strandra, és megígéri, hogy alpinista beülőben felmehetek én is úgy hat–nyolc méterig. Ő persze másnap sokkal magasabbra húzza fel magát, és közben – meg utána órákig – közvetlenül, lazán sztorizik a fákról, a szakmájáról, meg arról, hogy szeptemberben Ausztráliába költözik a családjával, és éppen látott egy álommeló-hirdetést: Sydney-ben részmunkaidős favizsgálót keresnek. Aztán egyszer csak felkiált: „Nézzétek, nagyon komoly, abban a fában kialakult egy nagy vízzsák, rendesen nő ki egy eperfa belőle!”

Bubnó Márkot sokszor hallottam a Szent Efrémben énekelni, és amikor a faápolói munkájáról először értesültem, rögtön megjelent a szemem előtt a kép, ahogy felmegy egy fára, elénekli neki a Hallelujah-t, és a fa meg­gy­ógyul. Bár a huszonöt méteres platánon tényleg dudorászni kezd (igaz, a Leonard Cohen-dal helyett egy vidámabbat), azt gyorsan megcáfolja, hogy tudna fát gyógyítani. Azt mondja, legfeljebb az immunrendszerét próbálja megerősíteni. „Egy fával alapvetően három dolgot lehet csinálni: kivágni, ápolni vagy semmit. No, meg megvizsgálni, hogy milyen állapotban van.” Az ápolás főként a száraz ágak levágását jelenti, esetleg a felfele nyíló odúk befedését, hogy ne menjen a fa belsejébe csapadék, vagy ne hordjanak bele fertőzést az állatok.

Marci szerint egyébként a városban nem is a fának kell elsősorban a faápolás, hanem nekünk, embereknek. „Mert amíg a fa az erdőben csinálja, amit csinál, senkit sem zavar. Az erdőben a száraz ágat sem vágja le senki, ott a fának segít a szél, a szomszéd fa, a mókus és Gombóc Artúr. És ha így leesik az az ág, azonnal elkezdi rátolni a kérgét, hogy lezárja a sebet. Az élet megy tovább.”

Ülünk a fűben, minden mozdulatomra fűszeres illat csapja meg orromat. Az üröm árasztja, a hortobágyi pusztaság egyik gyakori növénye. Ahogy homlokom fölé emelt kezemmel árnyékot tartok a kora nyárhoz képest is nagy forróságban, időnként a néhány méternyire legelő, nyihogó ménesre pillantok. Ozogány Katalin és Kerekes Viola velem szemben ülnek, de már jó előre figyelmeztettek: jó, ha szemmel tartjuk őket. A néha túl vadul erőfitogtató fiatal csődörök nem túl körültekintők. Ha felágaskodva egymásnak rontanak, és nem figyelnek a földön kuporgókra, pórul is járhatunk. Az agglegények vitájába nem jó belekeveredni.

„Nem érintjük meg őket, igyekszünk nem segíteni nekik semmiben – mondja Viola –, nem akarjuk őket megszelídíteni. Mert annál nincs félelmetesebb, mint amikor egy vadállat elkezd kötődni az emberhez. Az a legbiztonságosabb mindenkinek, ha nincs fizikai kontaktus. Így egy heves mozdulatunkra is elfutnak.”

Ozogány Katalin és Kerekes Viola éveket töltöttek az adatok gyűjtésével és elemzésével.

Döbrösi Laura

színésznő

Rengeteg, környezetvédelmi aktivizmusról vagy zöld praktikákról szóló könyvet olvastam, de mégsem egy ilyet ajánlanék, hanem Daniel Chamovitz Mit tud a növény? című művét. Ez a legfrissebb botanikai kutatásokat mutatja be közérthetően, és arról szól, hogyan tájékozódnak, kommunikálnak és érzékelnek a növények. Egy picit antropomorfizálja a növényeket, és ezzel közel hozza őket hozzánk, emberekhez.