Legutóbb arról beszélgettünk, hogy mekkora ostobaság egy vulkános szelfiért meghalni. A Csillagok sercegésében is szerepel egy ikonikus vulkán, a Snæfellsjökull, amelynek ráadásul egy gleccser fedi a csúcsát. A szereplők számára ez a jégsapka az állandóság és az öröklét szimbóluma, ami átível történelmi korokon és emberi sorsokon. Ám azóta tudjuk, hogy a gleccserek korántsem állandók, a Snæfellsjökull is rohamosan olvad. Mit érez, amikor erre gondol?
A gleccserek korábban is jöttek-mentek. Mikor az elődeink letelepedtek a szigeten, a legnagyobb izlandi gleccser – a sziget délkeleti részén található Vatnajökull – még két kisebb darabból állt. Aztán nagyobb hidegek jöttek, és a két gleccser összenőtt. Változások tehát mindig voltak, a mostani folyamat viszont egész más, mert mindez a mi hibánkból történik és sokkal gyorsabban. Különös és szomorkás érzés ilyen időkben élni. Már a gyerekkorom óta is annyi minden tűnt el, és nemcsak a gleccserek: akkor még létezett a vasfüggöny, Brezsnyev, és úgy éreztük, hogy ez az állapot örökké fennmarad. Aztán szerencsére az egész a darabjaira hullott, most viszont látjuk a klíma és a természet átalakulását, aminek része a gleccserek zsugorodása is. A Snæfellsjökull az egyik leggyönyörűbb gleccserünk, ami Reykjavíkból is tisztán látszik. Egy nagy öböl túlsó végében van, csak a víz választja el a várostól. Mivel mindig ott magasodik a távolban, a város bármelyik pontjáról látható, és annyira fenséges, hogy sokszor képtelen vagy levenni róla a szemed. Rengeteg történet szól arról, milyen különleges ereje vagy energiája van ennek a helynek. Ezekről a hiedelmekről szól Nobel-díjas izlandi írónk, Halldór Laxness egyik regénye, a Kereszténység a gleccser aljában is.
A Snæfellsjökull jégsapkája még nem tűnik el nyaranta?