Amikor ezt a cikket írom, már javában az ünnepre készül a család. Meg az utca. Meg a város. A gyerekeim megjönnek a suliból, ledobják a táskát, ajándékokról pusmognak. Azon veszekszenek, Edit milyen süteményeket készítsen karácsonyra. Editnek ezekben a napokban semmire nincs ideje, hajnalban megy munkába, s mikor hazaér, kidőlésig készíti a kézműves ajándéktárgyakat, amiket mohón vásárolnak az ügyfelei, hála Istennek. Megvesznek szinte mindent, majd’ megvesznek ilyenkor a könyveiért, noteszeiért. De közben bejgliből legyen több vagy szilvalekváros hókifliből, édesből vagy sósból, sajtos vagy juhtúrós pogácsa legyen; a vége úgyis az, hogy mindennek lenni kell.
Ebből duzzogva kimaradok, de eldöntöttem, hogy én bizony főzök egy halászlét, mégpedig úgy, ahogy a mama csinálta. Tavalyelőtt még ő főzte. Krémes textúrájú, sűrű és mégis tiszta, nem túl piros, de nem is halvány halászléje volt a mamának, és mindig ugyanúgy csinálta, fejében volt a recept. Én hülye, nem kérdeztem meg, és nem írtam le a módját, amikor pedig meghalt, legkisebb bajunk is nagyobb volt ennél. Tavaly nem ettünk halászlét.
Mindegy, megpróbálom rekonstruálni.