Írónak lenni korántsem mindig veszélytelen foglalkozás. Kiviláglik ez az olyan hírhedt esetekből is, mint az évtizedek óta a fatva árnyékában élő Salman Rushdié, akit 2022-ben megkéselt egy fanatikus merénylő, illetve Roberto Savianóé, akinek a nápolyi maffia elől kell bujkálnia, amióta megírta leleplező erejű dokuregényét, a Gomorrát. A mai napig állami védelem alatt élő Saviano szenvedélyesen vallja, hogy az igazság olyan fegyver, ami még a kalasnyikovnál és a drogból befolyó dollármilliárdoknál is hatalmasabb. Radikális gondolat, akár megmosolyogtató idealizmusnak is tartható, de tény, hogy a kimondott, leírt szavaknak erejük van, amivel a hatalom birtokosai nagyon is tisztában vannak – maguk is próbálnak politikai nehézfegyverzetet építeni belőlük.
A szókimondás kockázatairól bőven tud mesélni – és mesél is – a nigériai Wole Soyinka, aki 1986-ban az első fekete-afrikai íróként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, és pályája során kétszer is bebörtönözték politikai aktivizmusáért, emellett hosszú éveket töltött száműzetésben. Angliai egyetemeket is megjárt, pályakezdő drámaíróként ugyan maga is felemelte szavát a brit gyarmati uralom ellen, ám Nigéria függetlenségének 1960-as kikiáltása után sem lett kevésbé kritikus a hatalmi visszaélésekkel szemben, amivel befolyásos ellenségeket szerzett. Már a felszabadulás ünnepére bemutatott szatirikus drámája (Dance of the Forests) is az új politikai elit korruptságán élcelődött, leszámolva a káros illúzióval, hogy a függetlenség elnyerésével automatikusan beköszönt a béke és a szabadság aranykora.
Soyinkát 1965-ben tartóztatták le először, miután Nyugat-Nigéria vezetőjének szónoklata helyett inkább egy másik felvételt, egy választási csalásokról szóló vádbeszédet játszott le a rádióban. A megfélemlítés nem riasztotta el a karakán véleménynyilvánítástól, a következő években hasztalanul próbálta letéríteni a katonai diktatúra és polgárháború felé rohanó Nigériát az erőszak útjáról. 1967-ben újra letartóztatták, 22 hónapos bebörtönzésének nagy részét ráadásul – kínzással felérő – magánzárkában töltötte. Soyinka visszatekintve úgy értékelte ezt az időszakot, mint egy szándékos kísérletet az elméje elpusztítására, hiszen nemcsak az emberi kapcsolatokat, de az olvasás és írás lehetőségét is teljesen megtagadták tőle. Ennek ellenére a fogságban sem állt le az írással: