Archívum címkék: címlapsztori

Tamás többgenerációs értelmiségi családba született, és le sem tagadhatja arisztokrata neveltetését. „Anyai nagyanyámnak báró volt az apja, akinek az anyja volt grófnő. Így lett a nagymamám bárónő, aki a losonci rabbi fiához ment hozzá.” Apja családja református, nála is vannak nemesi felmenők, és nagygazdák voltak a háború utáni időkig. Édesanyja szép karriert csinált, egy szocialista nagyvállalat vám- és devizagazdálkodási igazgatói posztjáig vitte, édesapja pedig keményen dolgozó mérnökember volt. „Én egyke vagyok, mert egy szerencsétlen véletlen folytán nem születhetett testvérem.”

Szülei ötvenkét évig éltek boldog házasságban, fiukat gyerekkorától szolid elegancia, nagypolgári miliő vette körül – persze a mindenben igényes szülők poroszos nevelési elveinek nem minden eleme volt a szabad alkotásra vágyó kamasz kedvére. Mindenesetre mára belátta: szüleinek tökéletesen igazuk volt például abban, hogy ragaszkodtak hozzá, fiuk az érettségi után külkereskedelmet tanuljon művészetek helyett. „Az első lépésben meghiúsult volna minden tervem, ha nem úgy történik, ahogy ők javasolták. Például el se kerülhettem volna Párizsba, ha nem beszélek franciául” – mondja ma már.

Epres Panni és az ikonikus Náray-kiskosztüm.

Sajttál, szőlő, dió, eper, guacamole, csokis süti és prosecco – úri fogadtatásban van részünk, amikor késő este megérkezünk Náray Tamásék nyaralójába Sant Pere de Ribes tengerpartjára Krasznai Zoli címlapfotóssal és asszisztensével, Novák Marcival. Barcelonától délre, a Costa Doradán április közepén a bátrabbak már úszkálnak a tengerben, de a lakóparkhoz tartozó medencét is választhatnánk, ahol kora reggel már javában sürgölődnek a karbantartók. A teraszról pont a vonatalagút tetejére épült Masia Casa del Marra látunk rá – valaha Franco tábornok is szívesen vendégeskedett a kúriában. Lehet, hogy csak helyi legenda, de mi máris elkezdünk azon spekulálni, van-e titkos földalatti járat, amin át a diktátor egyenesen az alagútba, a vonathoz tudott menekülni.

A sitgesi TamistArte galériában is jártunk.

A tüchtig lakóparkból kora délelőtt lesétálunk a partra, a síneken kelünk át, így keresztezzük a pár percenként mellettünk elzakatoló elővárosi vonat útját. „Olyan, mint a gödöllői HÉV” – mondom később viccből Tamásnak, hogy talán valami hasonló elhelyezkedésű házat keresett, amikor még Gödöllőn éltek, és Spanyolországban nyaralót vettek maguknak. Aztán 2019-ben ebben a sorházban kezdtek új életet Gyenes Istvánnal, aki több mint huszonöt éve a társa a vállalkozásban is, és az életben is.

Írta: Ács Gábor · Közreműködött: Fekete Emese

„Egy biztos, ha 97-ben nem lakást veszek a Tusnádi utcában (Budapest, 12. kerület, Kissvábhegy – a szerk.), hanem OTP-t, ma a Tusnádiban az egyik ház összes lakását megvehetem, plusz minden lakáshoz vehetek egy autót, minden autóra egy menő e-bringát, és még akkor is marad annyi részvényem, hogy annak az osztalékából minden hónapban megkapjam a bruttó magyar átlagbért – nettóban. Persze minek vennék tizenkét lakást, ha az OTP-vel sokkal jobban járok? Ez tényleg beszarás.”

Erre a velős következtetésre jutott egy sok-sok éve tőzsdei befektető barátunk, amikor kiszámolta velünk, mennyit hozott a konyhára az OTP annak, aki a bank 95-ös tőzsdére lépésekor bevásárolt a papírból, azóta is tartja, és az eddigi huszonkét osztalékfizetésből mindig további OTP-részvényeket vett. Ő annak idején a CA-IB brókercégnél dolgozott (ők vezényelték le akkortájt a legtöbb magyar tőzsdei kibocsátást, így az OTP-ét is), évtizedek óta szorgos és sikeres kisbefektető, és amúgy ma is tart a portfóliójában OTP-t.

The post A párbaj appeared first on Forbes.hu.

Írta: Ács Gábor és Fekete Emese

„Valamikor a 90-es évek elején volt, hogy a Deák téri OTP előtt sorok álltak. Bent a fiókban jól láthatóan unatkozott a kisasszony, és amikor kérdeztél valamit, legtöbbször az volt a válasza: ó, ilyet itt nem lehet, tessék egy bankba átmenni.” Király Júlia ex-jegybankalelnök idézi fel élményét az akkori OTP-ről mint virtigli állami hivatalról, ahol ő például 1981-ben nyitott először számlát (megtakarítási betétszámlának hívták), és aminek szomszédságában már tényleg szaporodtak a bankok. Volt például Magyar Hitel Bank, Kereskedelmi és Hitelbank és pár lépéssel odébb egy Postabank-fiók is.

A sorok ezért is álltak az OTP előtt, a szemfülesek össznépi játéka volt, hogy kihasználták az OTP és a Postabank eltérő kamatpolitikáját. Előbbi havonta, minden hónap 26-ának egyenlege után fizetett kamatot, utóbbi napi kamatot számolt. Aki tehát 25-én bevitte a pénzét az OTP-be, 26-án megkapta rá a teljes havi kamatot, majd 27-én átvitte a Postabankba, és ott is tudta kamatoztatni a következő hónap 25-éig. Egy hónap alatt így kétszer kapta meg az akkor tekintélyes, legalább évi 20 százalék tizenketted részét. „Nekem Bánfi Tamás hívta fel erre a figyelmemet 90–91-ben – mondja még mindig Király Júlia –, amikor egyszer megkérdeztem, miért állsz a sorban. Ő meg azt mondta, ne kérdezd, inkább állj be te is.”

The post Itt vagyunkaz aranykorban appeared first on Forbes.hu.

Viccelni bármivel lehet?

Nem szeretem a nagy általánosságokat. Amíg nem tiltja törvény, végül is lehet, de fogadd el a következményt, ha sokaknak nem szimpatikus, amivel viccelsz. Egy poén erejéig lehetsz szexista a dalodban, de a közönség reakciója is ezzel lesz arányos.

Hol a határ?

Majd egy tucat ember a Kuplung színpada mögött, megy a keresztbe kiabálás a zsűriben. Nincs harag, de nehezen döntenek, erős a 2017-es évad.

A Keret underground zenei blog tehetségkutatóján, a Kikeltető fináléján járunk. Aki ott volt, már nehezen idézi vissza a backstage-ben kibontakozó drámát. Mégiscsak száznál több banda, előadó jelentkezik be évente a versenyre. Arra azért emlékeznek 2017-ből, hogy egy ideig az Analog Balaton nevű elektronikus duónak állt a zászló, zeneileg őt preferálta a zsűri.

Nem meglepő módon Lengyelországban is kavart egy kis politikai vihart, amikor egy részben Soros György által finanszírozott társaság vásárolta bele magát az egyik legnagyobb lapkiadó társaságba, a Gremibe. Két éve történt, 2021 végén, a politikai helyzet akkoriban stabilnak látszott, a PiS-kormány a magyar úton, de a példaképtől messze lemaradva bontogatta le a demokrácia pilléreit, és kezdett küzdeni a mumus Brüsszellel az uniós forrásokért. Most pedig ott tartunk, hogy Varga Zoltán személyében magyar üzletember a Gremi Media S.A. meghatározó tulajdonosa, fb-elnöke, és a cég többségének megszerzésére is megvan a terve.

Milyen út vezetett ide? Varga Zoltán azt mondja, hogy legalább hat-hét éve keresi intenzíven a lengyel médiaipari befektetéseket (van is jó pár kisebb), de az igazán nagy dobás egészen 2023 nyaráig nem jött össze. Nem azért, mert nem tudta volna finanszírozni, sokkal inkább azért, mert kevés az eladó, ritkák a tranzakciók, ha pedig vannak is, az árazásuk nagyon magas.

A lengyel médiapiac megértéséhez érdemes feleleveníteni két, kicsivel korábbi tranzakciót. Az egyiknek a tárgya az Interia, a negyedik legnagyobb elérésű online hírportál volt, tulajdonosa, a német Bauer Media kínálta eladásra 2020-ban. Sokan érdeklődtek (persze Varga Zoltán is), a befutó a második leggazdagabb lengyel, Zygmunt Solorz-Żak lett. Nem mellesleg ő a második számú lengyel kereskedelmi tévé, a Polsat tulajdonosa, ő számolhatott olyan szinergiákkal, amelyek alapján neki megérte kifizetni az igen borsos árat.

Tavaly a no brainer kifejezést használtad arra, hogy kihagyhatatlan az inflációkövető állampapír, amiről már akkor is látszott, hogy brutális kamatot fog fizetni a következő két évre. Most az a nagy téma, hogy miután érthető módon nagy pénzek mentek be a PMÁP-ba, belenyúl-e az állam a visszaváltás feltételeibe, hogy megakadályozza a kamatforduló környékén várható kiáramlást.

Én azt gondolom, hogy nem fog belenyúlni. Szerintem nagyon jól felépítette az állam, hogy a finanszírozását a külföldi oldalról áthozta a hazaira. Ez lényegében az olasz modell, az olasz államadósságot is nagyrészt a hazai lakosság finanszírozza. Szerintem is stabilitást ad, ha ott van a pénz, nem szabad elveszíteni a lakosság bizalmát. Tehát ha most azt mondanák, hogy öt százalékra emelik a visszaváltási jutalékot, én nem látnék hosszú távú állampapír-vásárlót nagyon sokáig a piacon.

Hogyha nem is nyúlnak hozzá, akkor is lesz egy jelentős kiáramlás? Logikusnak tűnik, hogy sokan hatszázalékos kamat mellett már nem fogják finanszírozni az államot azok közül, akik 18-on örömmel megtették.

Írta: Fekete Emese, G. Tóth Ilda, Kis Judit, Somogyi Szonja, Vaszkó Iván

Tabár Zoltán – Koncertbooking.com Kft.

Rendes bookingmenedzserhez igazolni bizonyos szint alatt egyszerűen túl drága, ha viszont önálló menedzsmentben szervezel koncertet magadnak, az az alkotói energiádból vesz el. Tabár Zoltán több évtizedes zenei booking-, menedzsment- és kiadói tapasztalattal (Mistral Music) döntött úgy, hogy demokratizálja a hazai koncertpiacot, és egyetlen platformra pakolja a koncertszervezés minden nyűgét-feladatát. A feleségével, Tabár-Halász Mariann-nal vitt Koncertbooking.com-on helyszín és dátum alapján szűrhetünk előadókat és műfajokat, a rendszer pedig automatikusan árat kalkulál, számláz, és össze is köti a megrendelőt az előadói oldallal a szerződéskötéshez.

„Túl hangosak voltunk, ezért elköltöztek” – nevet Wettstein Albert, a Munch társalapítója és rögtönzött túravezetője. A startup Hercegprímás utcai lakáslabirintusában járunk. Albert egy gipszkarton fal hűlt helyére mutat: kivetették, így már a szomszéd iroda is a Munché. Meg a második emeleti, még félig üres helyiség is. Kell a hely, terjeszkednek, lassan az egész társasházat belakják. Hároméves menetelés után új üzletágat indítanak, ami még több megmentett ételt és féláron beszerzett jó fogásokat hoz a felhasználóiknak. Meg persze jutalékot a Munchnak.

Mintha egy kollégiumban sétálnánk. Az átlagéletkor alig lehet huszonhétnél több, a bútorok bájosan hektikus összképe, a falon lógó fotókollázsok meg a kúl munkahelyek kötelező kellékei – a csocsóasztal vagy a félig-meddig formát öltött bárpult – tovább erősítik a fiatal közösség hangulatát. Alberték régi konyhabútorát egy hűséges Munch-felhasználó szerelte be, a csempét a közösségimédia-menedzser, Virág édesapja rakta le, a falakat szombati munkanapokon festették zöldre.

Itt-ott sejlik csak fel a multik első érintése: az új részleg dizájnasztalai inkább passzolnának egy menő tanácsadó irodához, mint egy kolesz kinézetűre bootstrappelt vállalkozáshoz.

Kérdezett: Ács Gábor és Fekete Emese

Fotók: Krasznai Zoltán, Sebestyén László

Három éve ültünk le veled utoljára egy hosszabb interjúra, a covid első éve volt, akkor úgy láttad, és nem voltál vele egyedül, hogy nagyon más világ jön. Egész pontosan azt mondtad, hogy valamilyen szinten tartósan megváltozott az életmódunk, és hogy nem a régi kerékvágásba fogunk visszamenni, csak legfeljebb pár év alatt visszakeressük az elvesztett GDP nagy részét. Ez történt?

Írta: Ács Gábor

Közreműködött: Fekete Emese,

Knittel Martin és Zsiborás Gergő

„Amikor a Danubiushoz mentünk, már akkor úgy álltunk oda, hogy meg akarjuk verni a Bochkorékat. Nagyon sokat hallgattam őket fiatalon, hittem benne, hogy meg tudjuk csinálni. Enélkül bele se kezdtünk volna, én legalábbis biztosan nem. Nem megyek oda veszíteni, nem megyek oda másodiknak. Janival meg Ferivel ott lebegett a fejünkben a két csávó: nem igaz, hogy senki sem tudja őket megverni, hogy nem tudunk csinálni valami mást, jobbat, hallgatottabbat!”

Itt előbukkan Sebestyén Balázsból a sportolói múlt. A tévés, rádiós műsorkészítő a bölcsészkar és az első szereplések előtt éveket birkózott. A Z+-szal (a későbbi Vivával) és az RTL-lel már egy ország ismerte a 2000-es évek közepére, a rádióban viszont még váratott magára az áttörés. „Bennünk nincs az, hogy csak úgy fölkelünk, és pénzt keresünk. Mi úgy ültünk oda, hogy leszakítjuk az éter fejét, és a bumerángosok fejét is – a jó értelemben –, hogy jó műsort és brutál hallgatottságot csinálunk. Nagy dili felkelni, de ha nem hittünk volna benne, be se ültünk volna.”

A hajnali kelés, a négyórás adás után (csütörtökön, a héten már megcsinálta ugyanezt háromszor), és már jócskán az interjú második órájában is úgy folytatja, hogy megérted azt a tüzet, ami a Forbes listája szerint idén a második legértékesebb magyar celebbé tette. „Nyerni akartunk. Monitoroztuk őket, mire elindultunk, már tudtuk, mik a gyengéik, hogy miben vagyunk erősebbek. Hívogattuk, provokáltuk őket, beszólogattunk. Minden szemtelen csínyt elkövettünk. Tudtuk, hogy meg lehet őket fogni. Hit nélkül nem működik. Azért annál többről szól, mint hogy beülsz rihiröhizni.”

A 9-es buszon ülök, úton vagyok Vitray Tamáshoz, aki hatvan éve mindenkinek jelent valamit ebben az országban. Mama, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „A hangja maradt meg, volt benne valami mindentudás. De az a jóindulatú.” Anya, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „Hát mi? Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány.” Vajon hányan vannak még így vele?

Nekem az egyetem jut eszembe, ahova jártam. A televíziós műsorkészítő szak, amit ő alapított Horváth Ádámmal. És a tanáraim, akiket még ő tanított, és akik annyit idézték őt nekünk is, hogy szinte mitikus lénnyé épült a fejünkben. Sosem láttam élőben, sosem beszéltünk, és mégis csengenek a fejemben a mondatok, amiket ugyan tőle tanultam, de nem tőle hallottam. Mantrák, krédók, tanmesék a szakmában létezésről és boldogulásról. A személyiség erejéről, a természetesség és a természetesség látszatának különbségéről. A kontrollmonitor fontosságáról, a klisék felismeréséről. A tanulságot sosem mondjuk ki. Aki felülkerekedik, alulmarad. 

De most találkozni fogunk, és nekem kell őt kérdeznem. Aztán később kiderül: nem könnyű őt kérdezni. Kérdezgetni nem is lehet. Lerázza magáról az értelmezéseket, néha az érdeklődést is. „A riporterek nagy része úgy ül le, mintha komponálna, mintha egy mű készülne. Nem készül mű. Beszélgetni kellene csupán” – mondja aztán a beszélgetésünkben. Szerencsére még az elején. Beszélgetni sem könnyű vele, de nagyon jó, amikor sikerül.