Lassan a megrögzött Marvel-fanatikusok is sírógörcsöt kapnak az újabb és újabb filmek és sorozatok végeláthatatlan listájától, de az sem segít, hogy egymást érik a nevetséges melléfogások a zsánerben. De honnantól számít valaki szuperhősnek? Természetfeletti erő kell, high-tech kütyük, vagy elég, ha az ember ügyesen karatézik? Esetleg akkor lesz valaki hőssé, ha mások megmentésének szenteli az életét? Egyáltalán: mi számít mások megmentésének? Csak a konkrét világégés elhárítása, vagy elég mondjuk egy-egy rosszfiú kiiktatása is? Mielőtt köpenyestül-páncélostul eltemetjük a hősöket, érdemes lehet átválogatni a felhozatalt; nagyon úgy tűnik, hogy vannak még izgalmas próbálkozások.
A Netflixen nemrég debütáló dél-koreai sorozat, a Gyilkos paradoxon például sokszempontból szuperhőstörténet, mégis elkerüli a halálra unt kliséket, és nem kíséri az a kellemetlen izzadságszag sem, amivel manapság a Marvel és a DC szenvedi ki magából az újabb és újabb tartalmakat.
Elsősorban azért, mert hősünk, Lee Tang (az Élősködőkből ismert Cshö Usik) eléggé távol áll a hőstípustól. Nincs tragikus családi háttér, de még szerelmi szál sem, Tang egy lusta és unalmas huszonéves. Arcára fagyott közönnyel éli ingerszegény mindennapjait: miután leszerelt a kötelező sorkatonaságból, visszaül az iskolapadba, hogy sorra bukja tantárgyait az egyetemen, délutánonként pedig egy kisboltban dolgozik eladóként. Állítólag épp Kanadába készül költözni, de annyi mindent hagyott már félbe, hogy családja és barátai csak legyintenek a nagy tervekre. Tang tehát tengődik, mostani életéhez képest még a gimis évek is merő izgalomnak tűnnek: