Best WordPress Hosting
 

A szemünk előtt dől össze a nárcisztikus, erőszakos ingatlanmágnás birodalma

Ritkán sikerül népszerű irodalmi mű film- vagy sorozatadaptációja úgy, hogy ne merülne ki a kritikák jelentős része abban, hogy „könyvben jobb volt”. Ennek a szempontnak az alapmű ismertsége növekedésével arányosan nagyobb a jelentősége, márpedig Tom Wolfe a maga idejében az átlagosnál jóval népszerűbb író volt, aki újságírói munkásságával lett ismert ugyan, ám első két szépirodalmi műve, a Hiúságok máglyája és a Talpig férfi is óriási példányszámban keltek el. Utóbbin Wolfe tizenegy éven át dolgozott, mielőtt 1998-ban megjelent volna, és az író szándéka szerint szatirikus tablóként mutatta be a kor Amerikájának jellegzetes alakjait. A Talpig férfi sorozatverziójához azonban nem kell ismerni a regényt ahhoz, hogy úgy érezzük, valami hiányzik belőle.

Egyébként is, a Georgia államban, azon belül is Atlantában játszódó regény megjelenése óta negyedszázad telt el. Vajon miért gondolta időszerűnek David E. Kelley, hogy most kell életre keltenie ezt a regényt?

Elég azonban pár percet látni az első részből, hogy leessen, mi is lehetett az a tényező, amely meggyőzte a Netflixet is, hogy itt az idő megfilmesíteni Charlie Croker bukását. A főszereplő ugyanis egy nárcisztikus, szexista és erőszakos ingatlanmágnás, akinek a legfőbb műve a nevét viselő toronyház, mindennél jobban hisz a nyers férfiasságban, és akinek a világa épp összedőlni látszik.

Lehet, hogy ez az új hidegháború, de Putyin fejében az első sem ért véget

2022. február 24. óta újra gyakran találkozhatunk hidegháború kifejezéssel, persze változó kontextusban: egyesek szerint az új hidegháború korszakába léptünk, mások szerint a régi sem ért véget, és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik már egyenesen a harmadik világháborúban látják a világot. Brian Knappenberger kilencrészes dokumentumfilm-sorozatának is az Ukrajna elleni orosz agresszió adott apropót, és kis túlzással ezt kötötte össze egy másik, aktuális slágertémával, az Oppenheimer filmmel újra az érdeklődés homlokterébe kerülő atombombával.

Szerencsére a Fordulópont: A bomba és a hidegháború jóval több ennél, összességében elég jól veszi az akadályokat, és viszonylag logikus vezérfonal mentén mutatja be, hogyan fajult 1945 után hidegháborúvá az amerikai-szovjet viszony, majd hogyan hitte el mindenki, hogy a Szovjetunió szétesésével véget a történelemnek, és azt is, hogy ezek után hogyan jutottunk mégis odáig mára, hogy Oroszország rutinszerűen fenyegesse nukleáris csapással Amerikát és Európát.

Az sem annyira az alkotókat, mint inkább korunk megosztott közvéleményét minősíti, hogy a sorozatot mindkét irányból érte kritika: van, akik szerint atlantista, vagy egyenesen russzofób propaganda, mások szerint viszont pont, hogy a szélsőbalos, Noam Chomsky fémjelezte „Okoljuk mindenért Amerikát” tábor gondolatai köszönnek vissza belőle. Természetesen nem lesz csak attól jó vagy hiteles valami, ha két oldalról is támadják, de a Fordulópont tényleg törekszik arra, hogy körbejárja a témát, és olykor akár olyan információkkal is szembesítse a nézőket, amiket azok kényelmetlennek érezhetnek.

A sógun az év egyik nagy dobása, de nem a kaszabolós sorozatok híveinek szól

Vajon mi szükség van rá, hogy újra megcsinálják A sógunt? – merülhetett fel sokunkban a kérdés, amikor először jött híre annak, hogy az FX sorozatot forgat James Clavell A sógun című regényéből, 44 évvel azután, hogy ezt már megtették mások. A tíz rész megtekintése után csattanós választ kaphattunk valamennyien, hiszen az új A sógun az év egyik, ha nem a legnagyobb durranása eddig, a sorozat rengeteg rajongót szerzett világszerte, és ami nem elhanyagolható, Japánban is sikert aratott.

Utóbbi szempont volt az egyik legfontosabb az új sorozatot jegyző Rachel Kondo, Justin Marks párosnak, hiszen az első Sógunt is nagy sikerrel sugározták Amerikában és Európában, ám pont a japánok nem szerették. És ez nem is meglepő: a 44 évvel ezelőtti sorozat vállaltan európai nézőpontból íródott, főhőse az angol tengerész, John Blackthorne (a japánoknak Andzsin-szan), aki hajótöröttként kerül az ismeretlen szigetországba a 17. század hajnalán, és az ő szemszögéből ismerhetjük meg fokozatosan a korabeli japán embereket és szokásaikat.

FX

Michael Douglas 18. századi szupersztárként ostromolja a franciákat, hogy adjanak neki jó sok pénzt

Benjamin Franklin amerikai polihisztor, író, feltaláló, természettudós, politikai filozófus és nyomdász 70 éves korára elég sok mindent csinált már, igazi self-made man volt. Szegény szappanfőző családba született, de fiatalon társtulajdonos lett egy nyomdában, folyóiratokat adott ki, később postaügyi miniszter lett, filozófiai társaságot, tűzoltó egyesületet, biztosítótársaságot, egyetemet, könyvtárat és kórházat alapított. Ja, és feltalálta a villámhárítót.

Szóval idős korára akár elégedetten hátra is dőlhetett volna. Csakhogy idős kora épp a kibontakozó amerikai függetlenségi háború időszakára esett, Franklin pedig ekkorra nyakig benne volt a dologban, részt vett a függetlenségi nyilatkozat megírásában, ráadásul jó pár évet töltött Londonban, így tapasztalt diplomata is volt. 1776-ban tehát fogta magát, és fiatal unokája kíséretében titkos küldetésre indult: Franciaországba ment, hogy meggyőzze a rizsparókás felsőbb köröket, támogassák a függetlenedni vágyó gyarmatokat politikailag, morálisan és mindenekelőtt anyagilag. Ekkoriban ugyanis nem állt túl jól George Washington és a Nagy-Britanniától való függetlenedést támogatók szénája, a sorozatos veszteségek után úgy tűnt, a lázadás lassan hamvába hal. Katonák, utánpótlás és fegyverek nélkül nem látszott esély a győzelemre.

Nem véletlen, ha erről a felvezetésről egy közepesen izgalmas történelemóra sejlik fel az ember előtt, ebben a műfajban talán a legnagyobb kihívás a készülő filmek és sorozatok számára, hogy valamiféle izgalmat vigyenek a száraz történelmi tényekbe.

A férfiakat is zaklatják, csak senki sem beszél róla

Az Edinburghban évente megrendezett Fringe-re nem árt odafigyelni: nemcsak azért, mert, ahogy kollégánk a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiváljáról írta: „ez az élő bizonyíték, hogy az önkifejezés megállíthatatlan, és annyi színe van, amennyinek a létezéséről se tudtunk.” Hanem azért is, mert egyrészt olyan sztárok próbálgatták itt szárnyaikat karrierjük korai szakaszában, mint Maggie Smith, Alan Rickman vagy Emma Thompson, másrészt néha olyan darabok mutatkoznak be, amelyekből aztán sikersorozat lesz. A Fringe egyik színpadán volt először látható például 2013-ban Phoebe Waller-Bridge a remek Fleabaggel, és itt debütált a Szarvasbébi is, amelyre a Netflix figyelt fel.

Richard Gadd karrierje elején az a típusú komikus volt, aki színes parókában és flitteres tornadresszben saját anyja halálával viccelődött. Saját bevallása szerint ezt a típusú antihumort képviselte a színpadon mérsékelt sikerrel, mígnem olyan dolgok nem történtek vele, amelyek egészen mélyre taszították. Éveket töltött úgy a depresszió legmélyén, hogy esténként művigyort magára erőltetve poénkodott Hitlerrel, az egyre súlyosabb válság azonban arra sarkallta, hogy nem épp a bevett komikusi módszert követve saját traumáit beszélje ki a színpadon, amelyekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy viccesek. Ez a jellegű nyílt önterápia viszont bejött neki: a 2015-ben ugyancsak a Fringe-en bemutatott Monkey See, Monkey Dot egy futópadon adta elő, a hatvanperces, szó szerint izzasztó produkcióban azt mesélte el, hogyan lett nemi erőszak áldozata, díjazták is a fesztiválon. Következő nagy traumájából ismét nagy dobás lett: 2019-ben a Szarvasbébi ugyanitt lett hasonló siker, és a darab már nemcsak Londonba jutott el, hanem a Netflixre is.

Gadd ebben is saját életéből merített, sőt, beledolgozta a Monkey See, Monkey Do témáját is adó traumát. A komikus évekkel ezelőtt pultosként dolgozott Londonban, amikor betért hozzá egy idősebb nő, aki láthatóan szomorú volt, és azt állította, nincsen pénze. Gadd, aki egy interjúban az elsőre meghökkentően hangzó, de a sorozatban értelmet nyerő „toxikus empátia” kifejezést vonatkoztatta magára, megsajnálva a nőt ingyen kiszolgálta.

Varázslatos kéjutazásra hív Olaszországba egy tehetséges sorozatgyilkos

Van egy híres jelenet Alfred Hitchcock Idegenek a vonaton című filmjében. Bruno, a pszichopata gyilkos egy öngyújtót szeretne kihalászni a csatornafedél rácsain keresztül, a terhelő bizonyítékot, amelyre égető szüksége lenne a terveihez. Tudjuk, hogy Bruno elmebeteg, és azt is tudjuk, hogy a történet főhőse, Guy elveszejtésére készül. Mégis, ahogy az öngyújtótól centikre kaparászó ujjait nézzük, ösztönösen drukkolunk, hogy érje el azt a kis fémtárgyat. Izgulunk a gyilkosért.

Az Idegenek a vonaton regényadaptáció, az eredeti szerzője Patricia Highsmith. Ugyanő írta A tehetséges Mr. Ripley-t is, egy másik gyilkosról, akitől viszolygunk, és akiért mégis szorítunk. A zaklatott életű amerikai írót rendkívüli módon érdekelték ezek az ellentmondásos férfiak, a kiszámíthatatlan, vonzó szörnyetegek.

Hogyan lehet izgalmasan megírni olyan bűnügyi regényeket, amelyekben az olvasó nem a nyomozó, egy szemtanú vagy más, többé-kevésbé ártatlan szereplő nézőpontjából ismeri meg az eseményeket, hanem az erkölcs nélküli gazember lesz a kalauza? Őt kell megértenünk, vele érzünk együtt.

Pont a lényeget nyeli el a Tokyo Vice irdatlan szereplőgárdája

Japán jegyében telnek a sorozatok frontján 2024 első hónapjai, hiszen a legjobban fogadott idei sorozatok közül kettő is a távolkeleti szigetországhoz kötődik: nagy sikerrel fut jelenleg is a Sógun remake-je az FX-en (nálunk a Disney+-on látható), míg a Tokyo Vice második évada az elsőnél is sikeresebb. A teljes egészében Japánban, többségében japán színészekkel és stábbal forgatott sorozat első évada sikerrel idézte meg az ezredforduló Tokióját, melynek mindkét oldalát megpróbálták bemutatni:

egyrészt a külföldiek számára megismerhetetlen és vonzóan rejtélyes metropoliszt,

másrészt a sötét oldalát is: a bűnözést, a mindent átszövő korrupciót, a rasszizmust és a szexizmust, amikkel egy felületes turista nem feltétlenül szembesül.

Az emberbarát magándetektív megver ugyan, ha nagyon muszáj, de inkább ad egy rakás pénzt, hogy jó útra térj

Az Apple TV+ belehúzott mostanában, az idén (is) sorra szállítja az igazi presztízsdaraboknak készülő saját sorozatokat, amik nagy költségvetésből, nagy sztárokkal igyekeznek helyet taposni maguknak a végtelen streamingtartalom közül kiemelkedő kevés kivételes sorozat között. Ilyen volt a Steven Spielberg és Tom Hanks-féle A levegő urai (bár a páros az Elit alakulat harmadik fejezeténél már csak executive producerként tűnt fel), a Christian Dior felemelkedését bemutató The New Look vagy a nagyszabású űr sci-fi, a Constellation is. Kétségkívül ebbe a sorba illeszkedik a megbízhatóan zseniális Colin Farrell nevével fémjelezett Sugar. A korábbi próbálkozásokhoz hasonlóan az április 5-én két résszel debütáló sorozat is egy jól ismert, és sokak által kedvelt műfajhoz nyúl: ezúttal a noirhoz.

A Sugar alkotóinál pedig valószínűleg senki nem kedveli jobban a ‘40-es években született, és azóta is nagy hatású zsánert, a sorozat tulajdonképpen egy szépen becsomagolt rajongói levél a film noirhoz.

Apple Tv+

A 60-as évek luxusfeleségei éppolyan rosszindulatúak és idegesítők, mint a mostaniak

1969-ben járunk, épp megválasztották Richard Nixont az Egyesült Államok 37. elnökének – hogy ennek milyen jelentősége van a történetet illetően, az a sorozat első három részéből nem derül ki, de a friss elnök lépten-nyomon feltűnik a fekete-fehér tévéképernyőkön. A helyszín: a floridai Palm Beach, Amerika leggazdagabbjainak kedvelt nyaralóvárosa (ez egyébként ma is így van; itt található például Donald Trump Mar-a-Lago nevű luxusbirtoka is, ahol a hírhedt 2022-es házkutatás zajlott). A címet is adó Palm Royale a történet szerint a térség legexkluzívabb klubja, ahol már tényleg csak az szürcsölgetheti az egzotikus koktélokat a medenceparton, aki az orrát is százdolláros bankjegyekbe fújja, és akinek már az ükanyja is tag volt. Ide érkezik meg Maxine Simmons, ex-szépségkirálynő kissé unortodox módon, a kerítésen keresztül, hogy aztán a tehetséges Mr. Ripley kínoskodó női változataként Matt Damont megszégyenítő ügyeskedéssel és hazudozással próbálja elhitetni az úri közönséggel, hogy ő is idetartozik.

Maxine-t nem a pénz hajtja, bár abban sem bővelkedik: a fiatal nő egyszerűen a fejébe vette, hogy helyet tapos magának a 60-as évek amerikai luxusfeleségeinek világában, és ha törik, ha szakad, tagságot szerez az elérhetetlennek tűnő elit klubban. Ez persze korántsem egyszerű feladat, a belépéshez szükséges végtelen pénzen kívül támogatókat is kell találnia a jelenlegi tagok közül, hogy felvételt nyerjen.

A kőgazdag asszonyok pedig egymásnál csak egyvalamit utálnak jobban: a kívülállókat.

A Lányok a buszon egy sorozat Hillary Clinton kampányáról és a politikáról, Hillary és a politika nélkül

A Lányok a buszont valamiért nem a két alkotó, a Vámpírnaplók mögött is álló veterán showrunner, Julie Plec és a The New York Times újságírója, Amy Chozik nevével igyekeznek eladni, a plakátok és előzetesek inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a Légikísérő című, 2020-as sorozat executive producerei állnak az alkotás mögött. Pedig a sorozat egészen konkrétan Chozik 2018-as bestsellere, a Chasing Hillary (magyarul körülbelül Hillary nyomában) című memoár alapján készült, még ha jócskán el is rugaszkodik a regénytől.

2016-ban Hillary Clinton közel került hozzá, hogy Amerika első női elnöke legyen, Chozik pedig 8 éven és 48 államon keresztül tudósította végig az elnökjelölt hosszú kampányát, majd kiábrándító bukását. Húszas és harmincas éveinek meghatározó része végérvényesen összefonódott Clinton elnöki székért folytatott harcával – ezt az időszakot örökítette meg a könyvben.

HBO Max

A Trónok harca alkotói megint megcsinálták, ennek ellenére a A 3-test probléma rétegsorozat lesz

Rosamund Pike A 3-test probléma megjelenésének napján arról posztolt, hogy épp hét évvel előtt sétált be a Netflix Los Angeles-i irodájába azzal, hogy a kortárs sci-fi egyik legfontosabb képviselője, Liu Ce-hszin trilógiájáról tárgyaljon. A színésznőt ne keressük a képernyőn, producerként viszont oroszlánrészt vállalt abban, hogy A 3-test probléma megvalósult. 2020-ban emelték a tétet: bejelentették, hogy nem mások fejlesztik sorozattá a monumentális történetet, mint a 300 millió dollárért a Netflixhez szegődő D. B. Weiss és David Benioff. Az alkotópáros több mint egy évtizeddel ezelőtt már bebizonyította azt a tényt, hogy profik a megfilmesíthetetlennek tűnő, több ezer oldalas, gigantikus sztorik képernyőre adaptálásában. A Trónok harca showrunnerei George R. R. Martin regényciklusából alkották meg a világ egyik legnépszerűbb sorozatát, és míg az első néhány évaddal a mennybe mentek, addig az utolsókkal inkább a pokolba. Bár mentségükre legyen szólva, hogy az utolsó évadokban már túlhaladtak a szerző által azóta sem befejezett történeten, a végeredmény nemhogy nem nyerte el a rajongók tetszését, hanem egyenesen a közutálat tárgyát képezte, hogyan zárták le a Hét Királyság történetét. Westerosszal olyannyira leszámoltak képletesen és szó szerint is, hogy a két éve bemutatott spinoffhoz (Sárkányok háza) már nem is tértek vissza, és a Trónok harca 2019-es befejezése óta sem hozakodtak elő nagy dobással.

A 3-test probléma lehet tehát a nagy visszatérés, és bár abszolút érthető, miért „a Trónok harca alkotóitól”-felirattal reklámozzák a sorozatot, ez legalább annyira válhat az előnyére, mint a hátrányára. Bizakodásra ad okot, hogy egy tapasztalt, az ilyen jellegű, lehetetlen küldetésnek tűnő adaptációk terén már bizonyított alkotópáros vette a kezébe a történetet, akik képesek egy kisebb hadseregnyi szereplőt jól és kiegyensúlyozottan elhelyezni egy olyan, évszázadokon átívelő történetben, amely finoman szólva is rettentően szövevényes. Hátránya, hogy akaratlanul is valami hasonló, könnyen darálható szórakozást vár a néző, ám A 3-test probléma távolról sem a Netflix válasza a Trónok harcára, hanem egy olyan sorozat, amelyben szexből és sárkányokból (egyelőre) egy darab sincs, Fermi-paradoxonból és kvantumelméletből viszont annál több, és valljuk be, a fizika nem feltétlenül tartozik a legcsábítóbb hívószavak közé, ha épp sorozatot keresünk estére.

Pedig A 3-test probléma még akkor is megéri az agymunkát, ha épp távol áll tőlünk az ilyen jellegű érdeklődés. Ce-hszin trilógiája (A háromtest-probléma, A sötét erdő, A halál vége) nem véletlenül ért el azonnal kultstátuszt a sci-firajongók körében (még magyar rajongói klubja is van): a kínai szerző korszakalkotónak nevezett trilógiájában hihetetlenül komplex és fantáziadús világot alkotott meg, amelyet az első kötethez fülszöveget író George R. R. Martin úgy jellemzett, mint „a hard sci-fi egyedi mixe: összeesküvés-elmélet és kozmológia, természettudomány és villámgyors akció.” És bár reklámszövegnek ez sem feltétlenül csillagos ötös, és előrevetíti, hogy a hype ellenére valószínűleg rétegsorozat lesz, mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt, az alapanyag kvalitásain túl ugyanis a megvalósítás is elsőrangú.

A gyikosság, ami majdnem visszalökte Amerikát a polgárháborúba

Abraham Lincoln meggyilkolása az amerikai történelem egyik legismertebb eseménye, és ugyan nem lett belőle emblematikus rejtély, mint egy évszázaddal később a Kennedy-merényletből – hiszen itt egyértelmű volt az elkövető személye –, teljesen érthető, miért akarnak a merényletről és következményeiről hétrészes sorozatot készíteni százhatvan évvel később.

Amit általában tudni szokás erről, az az, hogy Lincolnt egy színházi páholyban lőtte agyon a merénylő, egy John Wilkes Booth nevű színész. Ahhoz viszont már jobban otthon kell lenni az amerikai történelemben, hogy tisztában legyünk vele, milyen érzékeny időszakban történt a merénylet, és milyen veszélyeket hozott magával. Ezek ismeretében pedig már az is érthető, mi foghatta meg a készítőket a Booth utáni hajszában.

A sorozat James L. Swanson történész Manhunt: The 12-Day Chase for Lincoln’s Killer című sikerkönyve alapján készült, és a showrunner Monica Beletsky első saját sorozata, ő korábban csak egy-két epizódot írt a Fargóban és A hátrahagyottakban. Az egyik főszereplője természetesen Booth (őt Anthony Boyle játssza, aki egy másik friss Apple TV+ sorozatban, A levegő uraiban is látható), a másik pedig az üldözését vezető hadügyminiszter, Edward Stanton, aki Lincoln bizalmasa és jó barátja is volt egyben. Őt az a Tobias Menzies alakítja, akit korábban A koronában és az Outlanderben ismerhettek meg a nézők (nem beszélve a Trónok harcáról), de míg eddig általában nem feltétlenül pozitív szerepekben láthattuk, itt most ő a sorozat lelke, akinek nemcsak el kell kapnia az elnök gyilkosát, de arra is vigyáznia kell, nehogy újra fellobbanjon a polgárháború szikrája.

Suttyó vagy arisztokrata – Guy Ritchie bárkiből képes gengsztert csinálni

A brit arisztokraták az igazi gengszterek

– magyarázza Giancarlo Esposito a tőle megszokott negédesen rémisztő mosollyal Theo Jamesnek. Guy Ritchie, a brit gengszterek legnagyobb rajongója továbbra is akkor érzi magát a legjobban, ha simlis karaktereket írhat. Az Úriemberekben azonban úgymond osztályt vált, ezúttal nem a koszos londoni alvilágban találta meg karaktereit, hanem sokkal feljebb, a brit arisztokrácia köreiben, akik lehet kifinomultak és értőn tudnak vörösborokról csevegni, néhány perccel később azonban ugyanolyan gátlástalanul vágják át a másikat, vagy épp verik péppé.

Ritchie-vel kapcsolatban nagyjából kötelező megemlíteni minden filmje esetében, hogy még mindig nem az új Blöff vagy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső van születőben, de számít ez bármit? Abból a szempontból igen, hogy még mindig nehéz feldolgozni a tényt, hogy az Aladdint is ő rendezte, de gyorsan vissza is tért az agrabah-i gengszterek helyett kedvenc játszóterére, Londonba. A Blöff-sorozat távolról sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a 2019-es Úriemberektől kritikusunk sem volt elájulva. A langyos kritikáktól függetlenül alig egy évvel később bejelentették, hogy Ritchie spinoff-sorozatot gyárt az Úriemberekhez. Ugyan csak az első két epizódot rendezte ő, a nem túl diszkréten hivalkodó felirat minden epizód előtt biztosítja a nézőt arról, hogy ez bizony Guy Ritchie története.

Ezt a rezsimet még Kate Winslet sem képes megmenteni

Ha csak a közreműködőket nézzük, akkor A rezsim potenciálisan az év egyik legígéretesebb sorozata. Will Tracy, a sorozat alkotója írt néhány részt az Utódlásban, előtte évekig dolgozott íróként a John Oliver-show-ban, míg az epizódok felét rendező Stephen Frears nemzedéke egyik legelismertebb brit rendezője, a zeneszerző Alexandre Desplat pedig már két Oscar-díjat is nyert a kismillió egyéb elismerése mellett. És akkor még nem beszéltünk a színészekről, pedig ha Kate Winslet főszerepet játszik valamiben, az főszabály szerint nem lehet rossz. És mit mondjunk, ha Winslet mellett még Hugh Grant, Andrea Riseborough és Matthias Schoenaerts is szerepel ebben a sorozatban, mindezt az HBO szokásosan bőkezű produkciós büdzséjével megfejelve?

Számunkra pedig különösen érdekes lehet egy politikai szatíra, amely egy fiktív közép-európai országot irányító diktátorról szól. Igaz, az előzetes láttán azért már lehetett némi baljós előérzetünk, hogy ez A rezsim nem sokban emlékeztet majd azokra a mai diktatúrákra (vagy vezérdemokráciákra, esetleg autoriter rendszerekre stb.), melyek a sorozat aktualitását adják, de a trailer ugyebár egy külön műfaj, és sokszor becsapós. Itt nem volt az.

A rezsim főhőse a kancellár Elena Vernham (Winslet), a meg nem nevezett ország diktátora, aki egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és emiatt hipochondriája is egyre súlyosabb. Egy katonát, a tüntetőkkel szemben példátlan brutalitást tanúsító Zubak tizedest (Schoenaerts) fogad bizalmasául, miután az meghiúsít egy merényletet, és kettejük között személyes vonzalom is kialakul. Zubak befolyása egyre nagyobb lesz Elena fölött, aki a hatására egyre agresszívabb politikát folytat a vélt külső és belső ellenségekkel szemben, majd a kancellár palotájában egyre jobban elszabadul az őrület, akárcsak az egész országban.

A bizarr dél-koreai Batman visszahozza a szuperhősökbe vetett hitünket

Lassan a megrögzött Marvel-fanatikusok is sírógörcsöt kapnak az újabb és újabb filmek és sorozatok végeláthatatlan listájától, de az sem segít, hogy egymást érik a nevetséges melléfogások a zsánerben. De honnantól számít valaki szuperhősnek? Természetfeletti erő kell, high-tech kütyük, vagy elég, ha az ember ügyesen karatézik? Esetleg akkor lesz valaki hőssé, ha mások megmentésének szenteli az életét? Egyáltalán: mi számít mások megmentésének? Csak a konkrét világégés elhárítása, vagy elég mondjuk egy-egy rosszfiú kiiktatása is? Mielőtt köpenyestül-páncélostul eltemetjük a hősöket, érdemes lehet átválogatni a felhozatalt; nagyon úgy tűnik, hogy vannak még izgalmas próbálkozások.

A Netflixen nemrég debütáló dél-koreai sorozat, a Gyilkos paradoxon például sokszempontból szuperhőstörténet, mégis elkerüli a halálra unt kliséket, és nem kíséri az a kellemetlen izzadságszag sem, amivel manapság a Marvel és a DC szenvedi ki magából az újabb és újabb tartalmakat.

Elsősorban azért, mert hősünk, Lee Tang (az Élősködőkből ismert Cshö Usik) eléggé távol áll a hőstípustól. Nincs tragikus családi háttér, de még szerelmi szál sem, Tang egy lusta és unalmas huszonéves. Arcára fagyott közönnyel éli ingerszegény mindennapjait: miután leszerelt a kötelező sorkatonaságból, visszaül az iskolapadba, hogy sorra bukja tantárgyait az egyetemen, délutánonként pedig egy kisboltban dolgozik eladóként. Állítólag épp Kanadába készül költözni, de annyi mindent hagyott már félbe, hogy családja és barátai csak legyintenek a nagy tervekre. Tang tehát tengődik, mostani életéhez képest még a gimis évek is merő izgalomnak tűnnek:

Valami nagyon bűzlik az űrben az Apple új sorozatában

Félek a sötétben

– mondja Noomi Rapace egy rettenthetetlen űrhajósnő szerepében egy becsomagolt holttest mellett teljesen magára hagyva a Nemzetközi Űrállomás egyik kabinjában. Hiába láttunk már eleget űrben ragadt asztronautákat, egy ilyen mondat pláne egy ilyen helyzetben elhamgozva bármikor ráhozza a kellemetlen klausztrofóbiát a nézőre, a magára hagyatottság és a kilátástalanság érzése azonnal behúz, hisz ha valahol nagyon rossz teljes rádiócsendben egyedül maradni, az a világűr. Az Apple a For All Mankinddal már bizonyította, hogy tud izgalmas űrutazásos sztorit gyártani, ezen a vonalon maradva az a Peter Harness készített számukra sorozatot, aki korábban a Ki vagy, doki? egyes epizódjait, a McMafiát vagy a Világok harcát is jegyezte.

A magyar címmel nem rendelkező Constellationt még 2022-ben jelentették be mint újabb nagyszabású terv, amelyet még a német filmalap és a finn minisztérium is milliós összegekkel támogatott, de kellett is a pénz, mivel a hírek szerint az egyik legdrágább, Európában forgatott sorozatról van szó. Ebből végül lett is egy kisebb botrány: a produkció állítólag egymillió dolláros tartozással hagyta ott a film egyik forgatási helyéül szolgáló Lappföldet. A finn támogatást nyújtó állami szerv kénytelen volt kilátásba helyezni, hogy amíg nem rendezik a számláikat, visszatartják a produkciónak szánt másfél millió eurós támogatást. Anyagi zűrök ide vagy oda, a végeredményen legalább valóban meglátszik a ráköltött pénzmennyiség, a sorozat egész látványos lett.

Happy endnek számít-e, ha egy szerelem húsz év után teljesül be?

Nehéz elképzelni, hogy egy igazán jó sorozat kezdődhet ezekkel a sorokkal:

Mire valók a napok? A napokban élünk. Ők jönnek, és keltenek fel minket újra és újra. Bennük vagyunk boldogok. Hol élnénk, ha nem a napokban?

De hát hogy is lehetne költőibben indítani az Egy nap című Netflix-sorozatot, mint egy semmitmondó, csöpögős Philip Larkin-idézettel, ami véletlenül épp a napokról szól? Nem, egy igazán jó sorozat valóban nem kezdődne így, cserébe ez a felütés remekül előrevetíti a gagyi műanyag érzést, amit az ember a teljes sorozat alatt hiába próbál lerázni.

A Christian Diorról szóló sorozat egyelőre csak azzal foglalkozik, náci kollaboráns volt-e Coco Chanel

A The New Look nem véletlenül tűnt az év dobásának: a remek Bloodline készítője jegyzi (Todd A. Kessler) az egyik legfontosabb divattervező, Christian Dior felemelkedését meséli el, felvonultatja egy rakás szintén legendás kollégáját, ráadásul nagyon komoly szereplőgárdával készült – Ben Mendelsohn, John Malkovich, Glenn Close, Juliette Binoche, Claes Bang, Emily Mortimer csak nem adja a nevét valami hitványsághoz. A második világháborús keret szintén érdekes hátteret szolgáltathat a divattörténeti mérföldkövek mögé, mindemellett kicsit bulváros izgalommal azt is ígérte: kiderül, miért rühellték egymást a kor másik nagy ikonjával, Coco Chanellel. Az előzetes színes-szagos fashionfilmet vetített elő némi háborús felhanggal és kiváló színészekkel, a sorozat hivatalos leírása pedig arról szólt, hogy Dior felemelkedése áll a középpontban.

Ehhez képest a The New Look az első három epizód alapján valami teljesen mást ad, mint amit kínált, és távolról sem abból az üdítően újszerű fajtából.

Diort először mint bogaras sztárt látjuk, akire hiába vár a csodálók és divattervező-aspiránsok teljes sora a párizsi Sorbonne előadótermében, ő inkább egy jósnővel olvastatja ki a kártyákból, miért nem szabad kimennie a publikum elé. A sztárallűrön viszonylag gyorsan átrugdossák, azért mégis kimegy, ahol néhány harciasabb fiatal felteszi a kínosan bulváros kérdéseket: hol áll a rivalizálása Chanellel, és hogy lehet, hogy míg a tervezőnő hazafiasan bezárta üzletét a második világháború alatt, és megtagadta, hogy a nácik feleségeinek varrjon ruhát, addig Dior készségesen elfogadta a pénzüket? A férfi erre olyasmit válaszol, hogy van az igazság, és van az amögött rejlő igazság. Egy ilyen, egyszerre homályos és triviális kijelentés után pedig jól tudjuk, mi jön: a mindent felfedő flashbackek.

Semmi sem hoz úgy össze, mint egy hulla eltüntetése

2016 meglehetősen erős év volt a sorozatok szempontjából: néhány hónap különbséggel például két olyan sorozat is debütált, amely valami újat, valami mást hozott a felhozatalba, egyúttal két rendkívül sokoldalú fiatal művész színre lépését hozta magával: júliusban debütált a Fleabag, szeptemberben az Atlanta. Az előbbi nagyon brit volt: éjfekete, csípős, szarkasztikusan vicces, mégis olyan lesújtó módon beszélt egyrészt a gyászról, másrészt a fiatal felnőttek útkereséséről, mint addig semmi. Egy óceánnal odébb az Atlanta nagyon más köntösben, mégis nagyon hasonlóan hozta ugyanezt. Emellett mindkettőben közös volt, hogy alkotójuk egyúttal a főszerepet is eljátszotta, így téve teljessé a láthatóan szerelemprojektként életre hívott sorozatokat. Nem véletlen, hogy Phoebe Waller-Bridge és Donald Glover neve azonnal garancia lett a sikerre – akkor legalábbis biztosan, mikor az írás terén kell bizonyítaniuk. Első közös munkájuk ugyanis nem is lehetett volna nagyobb bukta, igaz, mentségükre legyen szólva, hogy a bukás nem rajtuk múlott: a Solo – Egy Star Wars-történetben Glover Lando Calrissiant alakította, Waller-Bridge egy droidnak adta a hangját. Emellett azonban más területeken mindketten jól teljesítettek továbbra is: a Fleabagből kettő, az Atlantából négy évad készült, és mind komoly szakmai elismeréseket vívtak ki.

Éppen ezért nem véletlenül szakadhatott ki az üdvrivalgás a két sorozat rajongóiból, amikor bejelentették, hogy Waller-Bridge és Glover összefogtak. Ráadásul egészen meglepő volt a témaválasztás: ők fognak sorozatot csinálni a Mr. és Mrs Smith című, 2005-ben bemutatott akciófilmből. Az Angelina Jolie és Brad Pitt által fémjelzett film komoly prekoncepciókat ültethetett az ember fejébe: két csodaszép ember irtja a rosszakat és kicsit egymást is egy pörgős akciófilmben. Izgalmas kérdés volt, hogy mit hoz ki egy ilyen, egyértelműen a tömegszórakoztatásra szánt koncepcióból egy olyan páros, akik láthatóan fittyet hánynak a hagyományos történetmesélésre.

Hogy mi lett volna belőle, azt sosem tudjuk meg, Waller-Bridge ugyanis fél év után távozott a projekttől kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva. A nagyon gyakran használt, és meglehetősen sok mindent takaró indoklás mögé mindketten engedtek némi betekintést: Glover szerint a kulturális különbségnek is betudható, hogy Waller-Bridge nem mozgott otthonosan az amerikai produkciók esetében bevett módszenek számító írószobában, ahol műhelyszerű munkával, többen írják a forgatókönyvet, hisz a briteknél ez nem megszokott. Glover hozzátette azt is, hogy minden igyekezet ellenére nem tudott kialakulni köztük az a bizonyos kötetlen munkakapcsolat, amelyre szükség lett volna: más munkamódszerrel és látásmóddal írták át egymás epizódjait, de indoklásából az is kiviláglott, hogy a két dudás egy csárdában tipikus esete állt fenn.

Lenyűgözőek a légi csaták, de A levegő urai így sem érhet Az elit alakulat nyomába

Kevés sorozat mondhat magáénak olyan egységesen pozitív kritikai visszhangot, mint amilyen Az elit alakulat (Band of Brothers) című sorozatnak jutott. Tom Hanks és Steven Spielberg kultikus minisorozata egyike volt azoknak az ezredfordulós tévés produkcióknak, amelyek új fejezetet nyitottak a sokáig lenézett tévésorozatok történelmében. Az a sorozat az Easy nevű deszantos század útját követte végig a második világháború európai hadszínterén, az amerikai kiképzőtábortól a D-napon keresztül egészen a Sasfészek bevételéig. Nemcsak, hogy addig nem látott vizuális megjelenésű sorozat volt, kitűnő színészi alakításokkal, de az alkotók még filmben is ritka energiát fordítottak a történeti hűségre, és egy szokatlan megoldással a sorozatban ábrázolt események a készítéskor még élő veteránjait is beemelték a sorozatba.

Segített persze az HBO akkoriban páratlan költségvetése is, és Az elit alakulat igazi kritikai és közönségsiker lett. Alig egy évtizeddel később érkezett a csendes-óceáni hadszíntéren játszódó The Pacific – A hős alakulat, mely már több okból sem volt képes ugyanarra a hatásra, de ettől még nem is okozott csalódást. Most pedig itt a harmadik fejezet, a légi hadviselésre, azon belül is a bombázó pilótákra koncentráló A levegő urai (The Masters of Air), amely már az Apple TV+-nak köszönhetően készülhetett hatalmas, 250-300 millió dollár körüli büdzséből – ez legalább a duplája Az elit alakulat költségvetésének.

Apple Tv+