Aki Kaurismäki újra megmutatta, hogy az élet apróságainak láttatása több derűvel és sírós nevetéssel kecsegtet, mint bármilyen jól átgondolt és felépített poén. A történetmesélés terén pedig jobban vonzzák az apró mesék, mint a grandiózus narratívák, de ez nem jelenti azt, hogy érdektelen a mondanivalója, ellenkezőleg. Jobban félünk egy cetlire firkált telefonszám elvesztésétől, mint bármilyen visszaszámlálós, világmegsemmisítő atombomba felrobbanásától. A Hulló leveleket nehéz lenne elhelyezni az időben, mégis van aktualitása és érzékletesen beszél a ma emberének közérzetéről, dilemmáiról, szorongásairól.
A filmben szinte folyamatos a háttérzaj: ez a nyomasztó, vészjósló hang a háború hangja. Feketén, félelmetesen árad a két főszereplő rádiójából. Míg a tárgyak, dallamok, hangulatok eltérő generációs alapélményeket fognak meg, az orosz-ukrán háború témája a jelenbe ágyazza a szerelmespár történetét. A ‘80-as évek szintis űrzenéjét idézi a kocsmában fellépő lánybanda, az Ansa lakásában a régi rádiótól a lámpaburáig minden egyfajta hatvanas évek utánérzés. Nincs Facebook, nincs érintőképernyő: ez a „felírom a címem egy cetlire”, és a „négy órát állok a mozi előtt, hátha erre sétálsz valamikor” időszaka. A sűrű nosztalgiába mégis beleillenek az olyan egyértelmű aktualitások, mint a mariupoli szülészeti klinika bombázása vagy A holtak nem halnak meg című film, amit Ansa (Alma Pöysti) és Holappa (Jussi Vatanen) első randevújukon néznek meg. Klasszikus hollywoodi romantikát idéz, ahogy megbabonázva bámulják a vásznat, azonban amikor meglátjuk mit figyelnek ennyire áhítatosan, kibuggyan belőlünk a nevetés: az Adam Driver-ös, zombis öldöklés rettenetesen erős kontrasztot képez a szerelmesekkel, így a „randifilm”-poén sikere garantált. Ennél már csak a Taxisofőr főszereplőjének választása ügyetlenebb, aki kiszemeltjét egy pornós mozira viszi első találkájuk alkalmával.
IMDB Alma Pöysti és Jussi Vatanen a Hulló levelek című filmben