Különös belegondolni, de ha egy filmstúdiót kellene kiválasztanom, ami a legnagyobb hatással volt rám, az biztosan a Disney lenne. Egyrészt, mert a többi nagy stúdiónál túl széles a felvonultatott alkotások skálája ahhoz, hogy a mögött kirajzolódjon egy bizonyos filmcsoport, míg a Disney, ugye, sokáig csak az animációkról szólt, és azóta sem tágult bekategorizálhatatlanul szélessé a skála. Másrészt pedig sokáig a Disney volt az a stúdió, amelynek a filmjei, ha késéssel is, de biztosan eljutottak hozzám még úgy is, hogy kábeltévénk sokáig nem volt, a tékás korszakban pedig a család felnőttjei maguknak főként olyan filmeket választottak, amelyek engem gyerekként mélyen hidegen hagytak, így nekem jött valami mese, többnyire a legutóbbi Disney. Ráadásul a stúdió animációit előbb-utóbb a tévé is leadta. Biztos vagyok benne, hogy a generációm rengeteg képviselője pont ugyanígy volt ezzel.
Arról nem beszélve, hogy egy bizonyos életkor alatt a legtöbb gyerek az élőszereplős filmek iránt még messze nem érdeklődik annyira, mint a rajzfilmek iránt – hisz a gyerekek szórakozása a mese, a film inkább a felnőtteké. Így aztán a stúdió tudatformáló hatása még a saját maga által elgondoltaknál is jóval nagyobb lett: a Disney mutatott szépségeszményt, életút- és párkapcsolatmintákat, világképet, kellett is némi „unlearning”, tényként kezelt dolgok tudatos elfelejtése utólag, sokunknál ez a folyamat máig tart. Ezzel együtt az tagadhatatlan, hogy a Disney varázslatos pillanatok milliárdjait szerezte gyerekek generációinak. Így aztán minden egyes alkalommal könnyekig hatódom, amikor lemegy a mozikban a stúdió 100. születésnapjára készült mini film, és nagyon vártam a centenáriumot ünneplő filmet, a Kívánságot is. És annak ellenére sem csalódtam, hogy látszólag minden kollégám lábrázást kapott a filmtől.
Forum Hungary