Az idei év slágerszava a magyar külpolitika terén a “konnektivitás”: Orbán Viktor politikai igazgatója, Orbán Balázs az év elején állt elő vele először, és ő és a kormány más tagjai azóta is hangoztatják (sőt értesüléseink szerint egy egész könyvet készül írni róla), hogy Magyarországnak ki kell maradnia az Egyesült Államok (illetve a “Nyugat”) és Kína közti geopolitikai feszültségekből, ellent kell tartania a világgazdaság “blokkosodásának”, és fent kell tartania, sőt növelnie kell a külvilággal való “összekapcsolódását”.
Ez az elképzelés nem különösebben eredeti, az üzleti életben és a nemzetközi kapcsolatokban is régóta ismert jelenség, hogy a világgazdaság közepes és kisebb szereplői kapcsolataik diverzifikálásával próbálják csökkenteni az egyoldalú függés kockázatait, különösen a komolyabb politikai és gazdasági turbulenciákat ígérő időszakokban. Emiatt aztán Dél-Koreától és Japántól kezdve Szingapúron, Vietnámon és Szaúd-Arábián át az Európai Unióig számos kis és nagy, alacsony, közepes és magas jövedelmű gazdaság próbálkozik hasonlóval.
Egy jelentős vakfolt ugyanakkor a kormányzati narratívában, hogy a kis, nyitott és “munkaalapú” gazdaságok esetében a politika csak korlátozottan képes a kockázatfedezésre és a diverzifikációra. Ezek az országok jellemzően nemzetközi értékláncokon keresztül csatlakoznak a világgazdaság vérkeringésébe, amelyek felépítését a fejlett világ technológiai és szabályozási folyamatai, a globális fogyasztási és megtakarítási szokások alakulása, valamint a vállalati adó- és költségoptimalizációs megfontolások vezérlik, ezekre pedig a magyar kormánynak legfeljebb közvetett és gyenge ráhatása van.