„Méltó módon kell emlékeznünk a doni hősökre, akik nem áldozatok voltak, hanem a hazájukat védték, és a hazájukért haltak meg” – emelte ki az MTI tudósítása szerint Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója a doni hősök emlékére szervezett budapesti sajtótájékoztatón 2024. január 12-én. 81 éve ezen a napon indult meg a Vörös Hadsereg bevezető támadása Uriv-Sztorozsevoje térségében, az offenzíva végül közismert módon napokon belül súlyos vereséget mért a magyar 2. hadseregre, lényegében megsemmisítve azt.
Hiába telt el több emberöltő, a Don-kanyar traumája, a megállíthatatlan túlerővel, a felszereléshiánnyal, az éhínséggel és a csikorgó orosz téllel küzdő katonák emléke továbbra is él bennünk, a téma még azokat is megérinti, akiket generációk választanak el az eseményektől. Katasztrófa, tragédia, földi pokol, bűn, értelmetlenség, áldozatiság és hősiesség, ilyen és ezekhez hasonló, néhol egészen ellentmondásos fogalmak társulnak napjainkban a második világháború leghírhedtebb magyar kudarcához.
Hogyan alakult az események megítélése? Valóban a Horthy-rendszer áldozatai voltak az elesettek? Harcolhattak a haza védelméért katonáink több száz kilométerre Magyarországtól? Hogyan látják ma a történészek az eseményeket? Ezekről kérdeztük Fóris Ákost, az ELTE BTK Történeti Intézetének oktatóját, az Erőszakkutató Intézet munkatársát.