Ha olyan régóta csinálsz valamit, mint én a gyógyítást, óhatatlanul adódnak visszatérő kérdések, ám gyakran megesik, hogy a kérdésekre adott válasz idővel változik.
Jórészt amiatt, hogy úszó voltam, gyakran érdeklődnek nálam a szülők arról, hogy vigyék-e úszni a kicsijüket.
A válasz: naná, hogy vigyék, persze megfelelő felügyelet mellett, megfelelő körülmények közé.
Flow élmény, ezt mondják rá, szárnyalásnak fordítanám, amikor azt érzed, flottul mennek a dolgok, haladsz, tudsz segíteni, elgondolkoztatni, örömet szerezni. Egy sikeres edzés, egy szép eredmény a versenyen, egy gyógyuló beteg vagy egy dicsérő, őszinte szó azért, amit leírtam – ez mind jó érzést okoz, és továbblök az egyre nehézkesebb mindennapokban.
Elfogadom, hogy „múlnak a gyermekévek”, az enyémek is, s bár a lelkesedésem nem csökken, a körülmények egyre nehezebbek, különösen az egészségügyben, az összes érintett fél, vagyis beteg és orvos számára egyaránt.
Ráadásul túl vagyunk azon a ponton, hogy csupán a jószándékon múlik a dolog.
Anyu és Apu közvetlenül a háború után ismerkedett össze, természetesen az uszodában, és hamar kiderült, hogy erősen érdeklődnek egymás iránt.
Apu jóképű volt, laza és varázslatos, édesanyám elszánt, gyönyörű és szikrázóan okos.
Mindketten olimpiát akartak nyerni, ám a győzelemhez vezető utat eltérően képzelték el.
Egy illat, egy íz, egy gesztus emléket varázsol elő a mélyből, és a múltunk képes megédesíteni akár a jelenünket is.
Húsvét előtt elgondolkodtam, mit sütnék szívesen, és ahogy morfondíroztam, előkerültek ízek, illatok, emlékek, melyek annak idején megérintették a szívemet, és most is jó érzéseket keltenek bennem; márpedig a jó érzésekre mindig van igény, pláne ebben az örömtelenné torzuló világban.
Kitaláltam: legyen, mondjuk, vaníliás kifli.
Rendesen neki vagyok keseredve, ami akár magánügy is lehetne, de nem az, mert nem csupán rólam van szó.
Nem vagyok lázadó, hőzöngő alkat, azt tanultam otthon, hogy a munkát el kell végezni – sportban, orvoslásban, írásban, bárhol, mindenütt. Hiszen akkor leszel sikeres, ha mindent megteszel, és persze, ha szerencséd is van, de a befektetett munka a lényeg.
Néhány napja a rendelés végén Kati, az asszisztensnőm meséli, hogy jött egy új rendelkezés, és már adja is a kinyomtatott tájékoztatót.
Néha úgy érzem, valaki figyel föntről, és úgy keveri a kártyákat, hogy a végén jót mulathasson a történteken.
Először is egy definíció: a szinkronicitás olyan jelenség, amikor két egymástól független, különálló élményről azt érzed, hogy összefüggenek.
És egy történet.
Szeretném előrebocsátani: nem értek a vízilabdához.
Pontosabban: a vízilabdához se.
Csak nagyon szeretem.
Régóta vagyok a pályán, de még így is mindig van új a nap alatt, akad megtanulni, megfigyelnivaló, sőt, az utóbbi időben arról álmodozom, hogy miképpen is lehetne a magam szerény lehetőségeivel javítani a manapság gyakran előforduló felületes egészségügyi tudáson (vagy inkább tudatlanságon).
Íme egy történet.
Kész diagnózissal és konkrét kéréssel érkeznek a rendelésre. A diagnózist természetesen a szülő állítja fel, és rögtön hozzárendeli a vizsgálatokat is. Mondván, a gyereknek ez meg az a baja, ő elolvasta a Google-on.
Megint itt a karácsony a maga összes izgalmával és szorongásával.
Jó ideje lázadozva mondogatom az év vége közeledtével, hogy idén nem csinálok nagy karácsonyt, nem lesz fa meg semmi se, aztán, ahogy telik-múlik az idő, elkap a szokásos lendület, várom az ünnepeket, és a végén persze hogy van fa is, ajándékhegy is, trakta is.
Idén úgy döntöttem, kihozom a legtöbbet abból, amim van, és reménykedem benne, hogy nem csupán nekem lesz jó az ünnep, hanem azoknak is, akik így vagy úgy hozzám tartoznak, vagy valaha velem voltak, de már elmentek – mert karácsony a szeretet ünnepe, meg szerintem az emlékezésé is.
Tavaly kicsivel karácsony előtt libbent be a kisasszony; a mackónadrág alól előkerült a pörgős szoknya, apa zsebéből pántos lakkcipőt varázsolt elő, és közölte:
Doktor néni, én vagyok az angyalok kórusa, és most énekelni fogunk.
Noha alig ért fel az asztalig, a magabiztossága és a szókincse lehengerlő volt: „Énekelj velem, mert azt meghallja a Jézuska, és elhozza neked, amire a szíved vágyik.”
Vannak rendszeresen visszatérő, rettentő nehéz kérdések, melyekre természetesen én sem tudom a tutit.
De azért keresem a válaszokat.
A legnehezebb kérdések egyike az elmúlás.
Érkezik az újszülött az első vizsgálatra, és hozza magával a riadt szüleit.
Gyakori az ilyen, különösen az első kisbaba születése után.
És főleg ilyenkor égető a kérdés: hogyan lehetne jól szeretni, boldog felnőtté nevelni azt a valakit, aki minket választott: a saját gyerekünket.
Középkorú házaspár aprócska újszülöttel, ez lesz az első vizsgálat, ilyenkor nagy a félsz és rengeteg a kérdés.
Félve teszik a kisbabát a pakolóra, csendesen nézik, amíg „játszom” vele; és varázslatos érzés, hogy a baba segít a vizsgálatban, mondhatni kooperál.
Mindent rendben találok, közben, ahogy szoktam, beszélek a gyerekhez és a szüleihez; igyekszem jó tanácsokkal, technikai trükkökkel hozzátenni a magamét ahhoz, hogy mihamarabb tompuljon a szülői félsz.
Belépek a Császár-Komjádiba, balkéz felől hatalmas márványtáblán a magyar úszósport olimpiai-, világ- és Európa-bajnokainak nevei, azoké, akik már nincsenek velünk. Mindig úgy megyek be edzeni és úgy jövök ki utána, hogy megsimogatom a szüleim nevét. Így köszönök nekik. Csupán egy érintés, de jólesik.
Apu tíz éve ment el, tudom, nem lehet már ott, ahol ülni szokott, mégis, amikor kiérek a medencéhez, oldalra pillantok. Energiát ad.
Híres vízilabdás jön szembe, apu csapatának egyik óriása, rám mosolyog. Azt mondja:
Csodaszép testvérpár érkezik oltásra.
Az anyuka magyar, az édesapa etióp, egészségügyisek. Két gyerekük van, mindketten bibliai nevet kaptak: Ábel és Sába.
A névválasztás komoly dolog, egyesek hosszas tanakodás után döntenek, mások végig se gondolják, mennyi gúnyolódás, értetlenkedés alapja lehet egy-egy rosszul csengő, nem passzoló név.
A szeptember a családokban a tanévkezdés hónapja. (Nekem pluszban még az 1972-es müncheni olimpia jut róla eszembe, egészen pontosan szeptember elseje, a 100 pillangó döntője; emlékszem, a dátumot égi jelnek tekintettem, hittem, úgy sikerül majd, ahogy szeretném, de végül nem arany-, „csupán” bronzérem lett belőle, rettenetes csalódás, de ma, bő fél évszázaddal később már nem fájdalom, hanem büszkeség tölt el, ha rágondolok, és boldoggá tesz, hogy a magyar csapat tagjaként két olimpián is részt vehettem.)
A szüleimnél, dacára annak, hogy jelentős sportolók voltak, a tanulás volt az első, a sportot afféle bónusznak, ajándéknak tartották (miközben egyetlen pillanatig se vették félvállról sem az edzéseket, sem a versenyeket).
Amikor kilencévesen bejelentettem, hogy komolyan szeretnék úszni, közölték a feltételeket: nem romolhat a tanulmányi eredményem, valamint továbbra is kötelező nyelveket tanulnom. Megegyeztünk, kezet adtunk egymásnak.
Olyan nyár van, még a beton is olvad. Szerencsére ilyenkor a vírusok is nyaralnak, kevesebb a beteg, jut idő a szokásosnál is kicsit többet beszélgetni. És végtelenül megtisztelő, ha a szülők megosztják velem a gondolataikat, ha kíváncsiak a véleményemre, ha tanácsot kérnek – no, nem mintha mindig tudnám a tutit.
Sokaknál előkerül a kérdés, hogy ősztől majd sportoljon-e a gyerek, és ha igen, mit, milyen intenzitással.
A sport melletti érv, hogy legyen erős, egészséges, kapjon sikerélményt, teljesítse ki önmagát, és mindez a felnőtt korára is szolgáljon munícióval. És akadnak ellenérvek is, hogy például az élsport megnyomorít.
Késő este, fáradtan érek haza, beállok a szokásos mozgássérült parkolóhelyre. Jogosan teszem, hiszen pár éve térd- és csípőprotézist kaptam.
Bár a rengeteg kínlódást követően jól vagyok, tudok mozogni, de ha már így alakult, azért élek a rokkantkártya kínálta lehetőséggel. (Noha az extra segítség sokkal inkább rám fért volna az operációkat megelőzően.)
Ráadásul a munkám meglehetősen parkolásigényes, hiszen kerületszerte járok ki a betegeimhez, és bizony élek a törvény adta lehetőséggel, és az általában üres mozgássérült helyekre lavírozom be az autómat.
Szabadságon vagyok, nincs munka, nincs betegellátás, nincs telefon, nincsenek kérdések és kérések. Viszont lehet sütni-főzni, merthogy ám egész rendes konyhatündér tudok lenni. Már csak azért is, mert az ételkészítés, a család ellátása, a barátaim megvendégelése az orvoslással egy tőről fakad: hiszen adni, etetni valahol ugyanaz, mint gyógyítani.
Édesanyám nem jeleskedett a konyhában, nem érdekelte különösebben, mi a menü, ezért aztán hamar rájöttem, hogy sikert érhetek el egy-egy jól megkreált ebéddel, vacsorával. Képeztem magam, és szerencsémre a szakma igazi nagyságaitól tanulhattam.
Komoly kollekcióm van szakácskönyvekből, még abból az időből, amikor nem létezett számítógép.