Archívum címkék: vermes dorka

Első pillanattól kezdve magával ragadott az Árni. Még ténylegesen el se kezdődött a film: megszólal az első néhány hang, aztán feltűnnek az éjszakában egy oszlop piros fényei, majd autók, lakókocsik menetjelzői. A lámpák belevilágítanak a szemünkbe, ahogy az autók kanyarodnak, aztán újra kiteljesedik a faluszéli sötétség és csend. Ekkor egy fiú kivezet egy pónit a konténerből. Pórázon visz két ügyetlen törpeuszkárt, az egyik fehér szőrű és tölcsér van a fején. Követjük, ahogy a fiú tesz-vesz szótlanul, ő Árni. Árni nem nagyon tud verbálisan kommunikálni, a rendező szavaival élve az övé egy „nagyon meditatív, ösztönös létezésforma”. Az egész filmet átszövi ez a némaság.

Sok minden benne van a csendben, de leginkább a végtelen magány, a szeretet hiánya és keresése. Árni egy családi utazócirkusz mindenese, kívülálló, nem kötődik senkihez és hozzá sem kötődnek. A vándorcirkusz családi vállalkozás, generációkról generációkra öröklődő élet, nem választás kérdése. Árnival csak megtörténnek a dolgok, abba nyerhetünk betekintést, ahogy a napok nyomasztó egymásutánjában eszik, etet, bolyong, néz és vár. Előrehajol egy lavorhoz, hogy megmosdjon, ebben a görnyedő pozícióban még törékenyebb a vékony madártest, gerincén kidomborodnak a csigolyák.

Körülötte mindenki ismerős, de mindenki elhasználódott. Csak túlél, csak vegetál, képtelen felmelegíteni a másikat.