Az asszimiláns hazafi
Zsolt Béla életét két visszaemlékezése keretezi. Villámcsapás című önéletrajzában (1937) születésétől szüzessége elvesztéséig idézi fel fiatalságát és családját. Élete végéhez közeledve pedig a Kilenc kofferben (1946) a munkaszolgálat és nagyváradi gettó, a vészkorszak krónikáját adja.
Az Osztrák–Magyar Monarchia aranykorában, közepes családi pokolban nőtt fel Komáromban. Édesapja korán meghalt, szeretet nélküli anyjával és nevelőapjával viaskodva teltek tanulóévei a református elemiben és a szeretett bencés középiskolában. Jókait imádva és az első világháborúhoz közeledő ország nemzeti propagandáját követve gyerekként belenőtt a magyar nacionalizmusba. Tizenévesként balra fordult: kisvárosi társaival marxista irodalmat és a Galilei-kör kiadványait olvasták titkos olvasókörükben. Az első világháborúban behívták, az orosz fronton szolgált, súlyos sérülést szerzett, és betegen jött vissza. A nagyváradi katonakórházban ápolták, itt indult költői és újságírói karrierje.