A századfordulóra világvárossá vált Budapesten a legszegényebbek, illetve a felső tízezer közti szakadék egyre nagyobbra nyílt, sorra indulhattak meg tehát az elesettek, illetve a nehéz körülmények között élők segítésére, vagy épp otthonhoz juttatását célzó társadalmi folyamatok: a főváros munkáslakótelepek építésébe fogott, a nyomornegyedek egy része pedig rövid időn belül új bérházaknak adták át a helyüket, a legszegényebbek felemelése azonban nehezebb volt a vártnál, így az állam, valamint a főváros mellett egy sor szervezet, illetve több egyház is kiépítette a saját hálózatát.
Utóbbiak közé tartozott az éppen száz évvel ezelőtt, 1924-ben Magyarországra érkező Üdvhadsereg Szabadegyház – a közbeszédben szimplán csak Üdvhadsereg –, amely gyors egymásutánban több helyszínen is elindította misszióját: Budapesten elsőként Terézvárosban, majd Csepelen, illetve az akkor a város szegényei által lakott Józsefvárosban, ahol ekkor főként gyári dolgozók, illetve napról napra élők laktak. A szükség nagy volt, így hamarosan vidéken is megkezdték a segítő pontok nyitását.
Az 1865-ben, William Booth metodista lelkész által életre hívott mozgalom célja az első pillanattól kezdve az volt, hogy a lelki táplálékot jelentő prédikáció mellett az emberek testi szükségleteivel is foglalkozzon, így gyógyítsa, vigasztalja, vagy épp munkához és otthonhoz juttassa őket. Budapesten előbb az I. világháború, illetve az azt követő változások miatt széttört családokra fókuszáltak. Épp száz évvel ezelőtt Dohány utcában indult el a munka, 1925-ben pedi megnyitották a Práter utcai úgynevezett iszákosmentő állomást, ami alig néhány hónap alatt kinőtte a helyét.