Írógépek kopácsolása, kávéfőző masinák rotyogása, tömény ital bőséggel reggel-délben-este, vagyis kevert és cserkó a szekrényekben és az íróasztalfiókokban. Meg dohányfüst éjjel-nappal. Zömmel férfiak a szerkben. Zakó, nadrág, nyakkendő, bőr félcipő és aktatáska. Ha egy-egy nő valahogyan megvette a lábát újságíróként a sajtóban, legyen kiskosztümben, és tudja a rendet ebben a férfivilágban. Mosolyogjon a szexista vicceken, és hozza a kávét meg kenje a szendvicset a titkárnőkkel közösen.
Mindenkinek be kell járnia. Hiszen minden a szerkben történik. Ott van telefon, ami egyébként még mindig ritka kincs. Ott írja vagy diktálja a cikkét az újságíró, ott javítgatja a szerkesztő a tollával a kéziratot. Kihúz, beleír. Ott csattogtatja az ollót a tipográfus, és ragasztgatja a laptervet a laptükörre, amit majd visznek a nyomdába a kézbesítők. Na, de még reggel van, a kézbesítő nénik most hozzák a levelezést a postáról. Kiderül, ráér-e a nagydorogi Áfész elnöke jövő csütörtökön az interjúra. Ha nem, hát nem, az sem katasztrófa, majd egy héttel később. Napilapról van szó ugyan, de hol van még a fax, az internet, az okostelefon! Az idő egészen másként telik, mint manapság.
Meg csak most hozzák a sok újságot, amit a szerkesztőség csakúgy megkap, senkinek nem kell fizetnie érte. Köztük kevéske érdekes napi- meg képeslap és sok-sok érdektelen. Ahogy egykori újságíró kollégáim mondták kajánul (nem, nem a Pest megyei, hanem egy másik Hírlap szerkesztőségében), ezeket a lapokat azok sem olvassák el, akik írták. De ezen csak kacagott mindenki. Nem élet-halál kérdés. Sem a munka mennyisége, a minősége meg pláne nem. Vagyunk elegen arra a néhány kolumnára.