A Forbes Women’s Summit után arról kérdeztük a Karinthy-gyűrűs humoristát, Kovács András Pétert, mit hozott számára a felismerés, a pszichológiai tudatosság, és az az aktív, segítő szerep, amit a szerhasználó szülőkkel felnővő gyerekek ügyében vállalt. Interjú.
Fojtogatta a torkomat a sírás, de láttam, hogy mások sem igazán tudták visszafogni az érzelmeiket. Ültem a Power Women’s Summit nézőterén, és olyan energia vibrált a teremben, hogy legszívesebben megöleltem volna a színpadon lévőket. Görög Zita modell és Kovács András Péter humorista életükben először találkoztak a Forbes múlt heti eseményén, mégis régi barátokként, ki is mondott sors- és lélekközösségben ültek a színpadon. Több százan hallgattuk őket, azt, a szinte terápiás önkifejezést, amit nem közszereplőként, nem rutinból toltak. Érezhetően és láthatóan azért beszéltek, hogy másoknak is segítsenek vele.
A téma nem volt könnyű. Hogyan ismerték fel, alkoholista szülőjük milyen pszichés hatást gyakorolt rájuk, hogyan befolyásolta életük, karrierjük, magánéletük és az önmagukról alkotott kép alakulását mindaz, amit születésüktől otthon kaptak (vagy pont hogy nem kaptak)? Így került szóba a szégyen, a magány, a „nem kellek” vagy „nem vagyok fontos”, a „nem vagyok elég” érzéseinek vihara és évtizedes súlya, a biztonság és a bizalom hiánya. Így élhettük át mi is a kendőzetlen sztorikból a kínos, félelmetes, hátborzongató emlékeket, a nehezen múló szorongást, rejtőzködést és fájdalmat. Így ismerhettük fel, hogyan alakítja, veszi birtokba és önti tele félelemmel, fájdalommal és feszültséggel az életed, ahogyan egy beteg, függő, szerhasználó szülő elveszi a gyerekkor – nincs jobb szó – normalitását.