Rögtön a Back to Black elején egy családi összejövetelbe csöppenünk Winehouse-éknál, ahol nem elég, hogy a tinédzser Amy spontán dalra fakad, de még egy duettet is énekel a papájával, Mitch-csel. A jelenet rémesen maníros és erőltetett, és joggal szólalhat meg a nézőben a vészcsengő, hogy úristen, mi lesz még itt. A jó hír az, hogy ezzel túl is vagyunk az egész film legkellemetlenebb részletén, sőt, ezt leszámítva igazából nem is nagyon kell már feszengenünk.
A zenés életrajzi filmekben elég sok hasonló csapda rejtőzik, és sajnos a legtöbbször nem is tudják őket elkerülni, Sam Taylor-Johnsonnak, a Back To Black rendezőjének azonban az esetek túlnyomó részében sikerült. Pedig A szürke 50 árnyalata rendezőjéről beszélünk, aki egyébként is inkább képzőművészként volt ismert sokáig, noha első filmjével, a John Lennon – A fiatal évekkel már bizonyította, hogy képes helytállni a műfajban. Amely nagyon nem könnyű, tényleg kevés zenés biopic mondható példaértékűnek: a többség megelégszik a sablonos szórakoztatóipari sikersztorival és annak minden kötelező kellékével, ráadásul a legtöbb esetben maga az érintett vagy a leszármazottai is részt vesznek valamilyen formában a produkcióban, mely gyakran olyan, minden ízében hazug filmet eredményez, mint mondjuk a Bohém rapszódia volt. A Back to Black esetében szerencsére nem ez a helyzet.
Ascot Elite Entertainment Group