Azon az éjszakán, amelyen Umberto Eco A Foucault-inga című 1988-as regényének végkifejlete is játszódik, a párizsi közkórházban kilehelte lelkét a 20. század egyik legeredetibb gondolkodója, másik szerint legnagyobb szellemi blöfflovagja, Michel Foucault, akit az egyik első híres AIDS-halottként is listázhatnának (Foucault szenvedélyesen rajongott a lajstromokért). Foucault még haldokolva se akarta elhinni, hogy létezik az 1983-ban a Pasteur Intézetben azonosított HIV-vírus – erre mondják, hogy nagy ésszel csak nagyot lehet tévedni.
Mi a normális?
A minden korlátot áthágó francia gondolkodó talán tiltakozna, hogy megemlékezzünk róla, hiszen a Mi a szerző? (1969) című nevezetes írásában kifejtette, hogy a szerző személye lényegtelen, hiszen csak egy diskurzus médiuma, ám épp Foucault a bölcsészzakó helyett felhúzott bőrdzsekivel és kopaszra borotvált fejével mindent megtett azért, hogy azonosítható legyen, mint a posztstrukturalizmus „Fantomasa”. A könyvtári olvasójegyén beírhatta volna a foglalkozáshoz: „Michel Foucault”. Fogalommá és az egyik legtöbbet hivatkozott szerzővé avanzsált, már csak azért is, mert „határátlépő”, interdiszciplináris munkáiban a strukturalizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis hívei egyként találhatnak inspirációt.