via 24.hu => eredeti post link
Amber Gurung munkája aligha nevezhető hétköznapinak: boldogságügynökként keresi a kenyerét. Társával, Gunarajjal naphosszat Bhután erdőkkel szegélyezett szerpentinjein és tehenekkel tarkított zöld mezőin át autókáznak (közben bollywoodi slágereket dúdolgatnak és az élet nagy dolgairól beszélgetnek), hogy végig látogassák az apró ország lakosait, és egy hosszú kérdőív segítségével számokba gyömöszöljék a nép lélekállapotát.
Az emberek többsége vélhetőleg nem sokat tud Bhutánról, a Himalája tövében, India és Tibet között fekvő kis királyságról, már csak azért sem, mert a hatvanas évekig az ország teljes elszigeteltségben élt, s még most is nehéz ide eljutni, a turizmust tudatosan korlátozzák. Van azonban egy fogalom, ami az utóbbi évtizedekben összeforrt Bhutánnal; a bruttó nemzeti boldogságról talán már azok is hallottak, akik magáról az országról keveset tudnak. Időről időre felbukkan a sajtóban ez a fogalom, sokszor karöltve azzal a valószínűtlen állítással, hogy ez a kis hegyvidéki királyság a világ legboldogabb országa. A koncepció a negyedik királyhoz, Jigme Singye Wangchukhoz fűződik, aki a hetvenes években, mikor kifejezetten szegény országa GDP-jéről kérdezték, nagyvonalúan azt válaszolta, hogy neki fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó hazai termék. Nem (csak) ügyes politikai húzás volt a dolog: az elv, hogy az ország vezetésének a nép boldogságát kell szolgálnia (előrébb helyezve azt például a gazdasági növekedésnél), mára meghatározó a bhutáni közigazgatásban, a fejlődés legfontosabb mutatója lett a bruttó nemzeti boldogság.
Mozinet