Kínában készült dokumentumfilmeket mutat be a közmédia a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 75. évfordulója alkalmából. Erről írt alá együttműködési megállapodást az MTVA és a China Media Group.
Archívum címkék: dokumentumfilm
Lehet, hogy ez az új hidegháború, de Putyin fejében az első sem ért véget
2022. február 24. óta újra gyakran találkozhatunk hidegháború kifejezéssel, persze változó kontextusban: egyesek szerint az új hidegháború korszakába léptünk, mások szerint a régi sem ért véget, és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik már egyenesen a harmadik világháborúban látják a világot. Brian Knappenberger kilencrészes dokumentumfilm-sorozatának is az Ukrajna elleni orosz agresszió adott apropót, és kis túlzással ezt kötötte össze egy másik, aktuális slágertémával, az Oppenheimer filmmel újra az érdeklődés homlokterébe kerülő atombombával.
Szerencsére a Fordulópont: A bomba és a hidegháború jóval több ennél, összességében elég jól veszi az akadályokat, és viszonylag logikus vezérfonal mentén mutatja be, hogyan fajult 1945 után hidegháborúvá az amerikai-szovjet viszony, majd hogyan hitte el mindenki, hogy a Szovjetunió szétesésével véget a történelemnek, és azt is, hogy ezek után hogyan jutottunk mégis odáig mára, hogy Oroszország rutinszerűen fenyegesse nukleáris csapással Amerikát és Európát.
Az sem annyira az alkotókat, mint inkább korunk megosztott közvéleményét minősíti, hogy a sorozatot mindkét irányból érte kritika: van, akik szerint atlantista, vagy egyenesen russzofób propaganda, mások szerint viszont pont, hogy a szélsőbalos, Noam Chomsky fémjelezte „Okoljuk mindenért Amerikát” tábor gondolatai köszönnek vissza belőle. Természetesen nem lesz csak attól jó vagy hiteles valami, ha két oldalról is támadják, de a Fordulópont tényleg törekszik arra, hogy körbejárja a témát, és olykor akár olyan információkkal is szembesítse a nézőket, amiket azok kényelmetlennek érezhetnek.
„Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak már elfelejtettek”
Az elmúlt években nagyon központi hely lett számodra Bhután, itt készítetted az előző filmedet, A monostor gyermekeit is. Mit tudtál az országról, mielőtt megismerkedtél Arunnal?
Csak annyit, hogy egy kis ország a Himalájában.
A boldogságindexről hallottál előtte?
„Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak már elfelejtettek”
Az elmúlt években nagyon központi hely lett számodra Bhután, itt készítetted az előző filmedet, A monostor gyermekeit is. Mit tudtál az országról, mielőtt megismerkedtél Arunnal?
Csak annyit, hogy egy kis ország a Himalájában.
A boldogságindexről hallottál előtte?
Bekopog egy alacsony, kopaszodó férfi, hogy akkor ő most felmérné, mennyire vagy boldog
Amber Gurung munkája aligha nevezhető hétköznapinak: boldogságügynökként keresi a kenyerét. Társával, Gunarajjal naphosszat Bhután erdőkkel szegélyezett szerpentinjein és tehenekkel tarkított zöld mezőin át autókáznak (közben bollywoodi slágereket dúdolgatnak és az élet nagy dolgairól beszélgetnek), hogy végig látogassák az apró ország lakosait, és egy hosszú kérdőív segítségével számokba gyömöszöljék a nép lélekállapotát.
Az emberek többsége vélhetőleg nem sokat tud Bhutánról, a Himalája tövében, India és Tibet között fekvő kis királyságról, már csak azért sem, mert a hatvanas évekig az ország teljes elszigeteltségben élt, s még most is nehéz ide eljutni, a turizmust tudatosan korlátozzák. Van azonban egy fogalom, ami az utóbbi évtizedekben összeforrt Bhutánnal; a bruttó nemzeti boldogságról talán már azok is hallottak, akik magáról az országról keveset tudnak. Időről időre felbukkan a sajtóban ez a fogalom, sokszor karöltve azzal a valószínűtlen állítással, hogy ez a kis hegyvidéki királyság a világ legboldogabb országa. A koncepció a negyedik királyhoz, Jigme Singye Wangchukhoz fűződik, aki a hetvenes években, mikor kifejezetten szegény országa GDP-jéről kérdezték, nagyvonalúan azt válaszolta, hogy neki fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó hazai termék. Nem (csak) ügyes politikai húzás volt a dolog: az elv, hogy az ország vezetésének a nép boldogságát kell szolgálnia (előrébb helyezve azt például a gazdasági növekedésnél), mára meghatározó a bhutáni közigazgatásban, a fejlődés legfontosabb mutatója lett a bruttó nemzeti boldogság.
Mozinet
Több mint egy évet töltött meztelenül egy stúdiólakásba zárva – közben tudta nélkül millióan nézték a tévében
Tomoaki „Nasubi” Hamatsu rosszkor kapcsolódott be a japán tévézésbe: akkor jelentkezett feltörekvő komikusként, a hírnév reményében egy „showbizniszhez kapcsolódó munkára” egy tévésorozatba, amikor épp a virágkorukat élték Japánban a megbotránkoztató kihívásokról szóló műsorok – írja a New York Post. 1999-ben, 24 évesen szerepelt a Susunu! Denpa Shonen című műsorban (magyarul kábé „Vigyázat! Őrült fiatalok”),
ahol aztán több mint egy évet töltött meztelenül egy ablak nélküli stúdiólakásba zárva – miközben tudta nélkül milliók nézték a tévében.
Az élményeiről a Hulu új dokumentumfilmjében, a The Contestantban (A versenyző) mesél.
Az OnlyFans bugyraiba indult, bántalmazó kapcsolatot talált az Emma és Eddie
Hörcher Gábor láthatóan szereti éveken át követni dokumentumfilmjei alanyait: első filmje főhőséről, egy illegális autóversenyzőről öt éven át forgatott, amely során közel kétszáz órányi nyersanyag gyűlt össze – a Drifter szépen gyűjtögette is az európai fesztiválok elismeréseit. Hörcher második egészestés dokumentumfilmje még ennél is nagyobb és hosszabb munkát jelentett – hét évig forgatta –, annak ellenére, hogy eleinte egyáltalán nem így tervezte. Az Emma és Eddie – A képen kívül eredetileg egy rövid projektnek indult, ám ebben az esetben százszázalékosan igaz, hogy az élet alakította a forgatókönyvet, miközben a rendező rájött, sokkal fontosabb téma is akad itt, mint az OnlyFans-sztori.
A film leírása és az előzetese is sugall bizonyos dramaturgiát: egy fiatal, vonzó házaspárról van szó, akik az OnlyFansen szexvideókkal keresik a pénzt, a dokumentumfilm pedig azt hivatott bemutatni, milyen a szexmunkások világa a színfalak mögött, illetve hogyan kezd ki egy párkapcsolatot a pornós karrier. Az Emma és Eddie első fele ezt tökéletesen teljesíti is: megmutatja, miként is működik a szexmunka és a pornó viszonylag friss területének számító OnlyFans.
Egy átlagember a platformról nagyjából annyit tud azon kívül, hogy a valóságshow-szereplők gyanúsan nagy számban kötnek ki itt, hogy bárki csinálhat pénzt az oldalon abból, hogy szexuális tartalmat gyárt. Bár az OnlyFans távolról sem pornóoldalnak indult, sőt, bárki bármilyen témáról csinálhat csatornát, mégis a pornográf tartalmak hódítanak rajta. A viszonylag fiatal – 2016-ban indult – platform népszerűsége a koronavírus-járvány alatt szökött az egekbe, hiszen az otthon, saját eszköztárral végzett tartalomgyártást mintha kifejezetten a pandémiával járó izolációra találták volna ki. Az OnlyFansnek köszönhetően átalakult a felnőttfilmes és szexmunkás ipar is, hiszen gyakorlatilag bárki készíthet tartalmat, akinek kamerás telefonja és némi exhibicionizmusa van. Emmáék történetének első fele valóban erről szól: hogyan került az amerikai pár Arizonából Budapestre, hogyan rendezkedtek be, miként válogatják a lányokat a videóikhoz, és hogyan próbálják eladni magukat.
A Disney+-on mutatják be a Peter Jackson által felújított Beatles-koncertfilmet
Ötven évvel mozis bemutatása után májustól egy streamingszolgáltáson ismét látható a Beatles együttesről készült Let It Be című dokumentumfilm, melynek forgalmazását egy új könyv is megelőzte az együttes tagjainak és ismerőseinek korábban nem publikált interjúival – írja az MTI.
A Disney+ május 8-tól tűzi műsorára az 1970-ben Michael Lindsay-Hogg rendezésében elkészült brit dokumentumfilmet, amit a Beatles ezen időszakának korábban dokusorozatot is szentelő Peter Jackson újított fel digitálisan. A produkció elején az együttes a Twickenham Filmstúdióban próbál, majd megérkeznek az Apple lemezkiadóba, ahol a lemezfelvételek folynak. A 80 perces film végén a zenekar a vendégbillentyűs Billy Prestonnal az Apple székház tetején ad be nem jelentett koncertet. A negyvenperces koncertnek végül a fele került be a produkcióba. A Let It Be eredeti zenéjét 1971-ben Oscar-díjjal jutalmazta az amerikai filmakadémia, és az együttes tagjai abban az évben a Grammy-díjat is megkapták a filmzenéért.
A film újrabemutatását megelőzi a napokban megjelent All You Need Is Love című könyv, amelyben mások mellett Paul McCartney, Yoko Ono, George Harrison és Ringo Starr is megszólalnak. A több mint 300 oldalas kötetet Peter Brown, az együttes egykori üzleti menedzsere és Steven Gaines amerikai újságíró jegyzi, akik 1980-ban és 1981-ben készítették az interjúkat. Az interjúkban a banda tagjai, barátaik és családtagjaik idézik fel az együttes megalakulását, pályafutásuk legfontosabb mozzanatait, de szó esik az üzleti partnereikről és romantikus kapcsolataikról is. A szerzők a banda feloszlásának okaival is foglalkoznak. Brown és Gaines 1983-ban kiadott The Love You Make című könyvükben már elmesélték ezeket a történeteket, az új kötet egyfajta rendezői változatnak is tekinthető a Guardian cikke szerint.
Meghamisítottuk magunknak a szabadságot, de az emlékeink legalább megmaradtak róla
Amióta Winsor McCay, a korai képregény és animáció úttörője nekiállt filmet rajzolni a Lusitania nevű ócenjáró elsüllyesztéséről az első világháborúban, tudhatjuk, hogy dokumentumfilm és animáció nem zárják ki egymást. A valóság közvetlen leképezésének tervét persze ellehetetleníti, ha valakinek – illetve általában egész csapatnyi embernek – a keze munkája hozza létre magát a képet. De a „valóság közvetlen leképezése” egyébként is csak ábránd. Amiről nincs közvetlen felvételünk, ott az utólag elkészített animáció lehet a hitelesség kulcsa, éppen azért, mert nem takarja el a közvetítettség, a személyes alkotói jelenlét nyomait.
A rendszerváltás körül induló vonatjegyhamisítás pont olyan téma, amiről nincs filmfelvételünk, mert a három srác, aki kitalálta, hogy higított Domestosszal leoldja a nemzetközi menetjegyről a pénztáros által ráírt célállomást, aminek a helyére bármilyen más úticélt be lehet írni, szóval Ákos, Petya és Laci nem vették fel videókamerára hamisítói karrierjük első lépéseit. Pedig néhány, róluk szóló VHS-kazetta több is volna mint kordokumentum. A rendszerváltás utáni, kora kilencvenes évekbeli Magyarország sűrítménye van ott az ő történetükben: a törvényeket kijátszó magánvállalkozások és az eufórikus nyugati utazások ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a korszakhoz, mint a szocialista állam zombifikálódott intézményeinek – köztük a mai napig kísértő Magyar Államvasutaknak – a maradéktalan és indokolt megvetése.
JUNO11 Distribution
Egy boldogságügynök élete sem csak móka és kacagás
Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai rendezők egy negyvenes éveiben járó boldogságügynök, Amber Gurung életét követték A boldogság ügynöke című filmben. A mindössze 700.000 embert számláló, apró himalájai királyságban, Bhutánban ugyanis a Boldogság Kutatóintézet munkatársai járják azországot, és négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. Ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogságindexét”.
A filmben Amber házról-házra látogatja az elszigetelt falvakat. Rajta keresztül kapunk intim betekintésta bhutáni társadalom hétköznapjaiba: abba, hogy mi teszi őket igazán boldoggá, és egyáltalán valóban mérhető-e a boldogság?
A történet során nemcsak a hétköznapi emberek vágyait ismerjük meg, hanem főhősünk személyes sorsa is kibontakozik, akinek legnagyobb álma, hogy végre szerelemre találjon.
Kovács Kokó István életéről készít sorozatot az RTL
Négy epizód készül az olimpiai, Európa-bajnoki és világbajnoki címet is megszerző profi magyar bokszolóról. A dokumentumfilm-sorozatot A Király alkotógárdája készíti.
Testközelből követhetjük, milyen megszökni Észak-Koreából
Képzeld el, hogy egy nap felébredsz, és teljesen más bolygóra születtél. Minden, amit tanultál, hazugság. Az országod történelme teljesen kitalált, és körülötted mindenki agymosott. A hősök, akiket imádtál, valójában szörnyetegek. Ez olyan, mint egy sci-fi regény cselekménye, de a hozzám hasonló koreaiak számára maga az őrült valóság
– ez a részlet is látható az Észak-Koreából tizenéves korában elmenekülő Pak Janmi korábbi TED-előadásából a Szökés Észak-Koreából című filmben. Bár maga Pak Janmi igen ellentmondásos személyiség, több sztorijának hitelességét is megkérdőjelezték, ez a monológ fontos szerepet játszik ebben a dokumentumfilmben. A rendező, Madeleine Gavin ugyanis a diktatúra embertelenségének egyik legmarkánsabb jelét abban látja, hogy olyan szinten szigeteli el a lakóit a világtól, hogy tömegek élnek teljes tájékozatlanságban, és csak annyit tudnak a világról, amit Kim Dzsongun mond el nekik.
Az agymosás tehát egy nagyon komoly indok arra, hogy Észak-Korea nagyjából 25 milliós lakosságához képest csak tízezres nagyságrendben hagyták el az országot eddig. A túlnyomó többségnek meg sem fordul a fejében a szökés, hiszen abban a hitben vannak, hogy a világ ilyen, és ez a normális, amiben nekik is részük van. A film egyik legemlékezetesebb része is az, amikor az Észak-Koreából kalandos úton menekülő család különböző korú tagjai még a szökésük kellős közepén is Kim Dzsongunt dicsőítik. A nagymama pedig még hozzá is teszi, hogy csodálkozik, a film amerikai rendezője milyen kedvesen viselkedik velük, hiszen ő eddig úgy tudta, az amerikaiak kedvtelésből gyilkolják a koreaiakat.
Öten erőszakolták meg, nyilvánosan meghurcolták, végül az ő áldozata kellett, hogy változzon a spanyol törvény
A San Fermín fesztiválról mindenki hallott már, legfeljebb nem tudja, hogy ez a neve: ez az az esemény, ahol épeszű felnőttek szaladnak szűk macskaköves utcákon egy csoportnyi felajzott bika előtt. A fesztivál maga egy több mint egyhetes kulturális rendezvény, amelynek a bikafuttatás csupán egy része, a fiesta hangulat évente közel egymillió turistát vonz a kétszázezres városkába, ahol ilyenkor zsúfolásig telnek az utcák. 2016-ban azonban nem amiatt került bele a hírekbe San Fermín, mert megint kiakadtak az állatvédők, vagy ismét több száz sérültje lett a bikafuttatásnak, hanem azzal, hogy a fesztivál alatt öt férfi csoportosan megerőszakolt egy tizennyolc éves lányt.
Róla szól a Made in L.A. című, latin-amerikai bevándorlók történetéről Emmy-díjas dokumentumfilmet is jegyző alkotópáros, Almudena Carracedo és Robert Bahar legújabb dokumentumfilmje, a Nem vagy egyedül: Harc a Farkasfalka ellen. Valójában viszont sokkal többről: arról, hogy milyen mostohán bánt a patriarchális spanyol igazságszolgáltatás a szexuális visszaélések áldozataival, hogyan lett a madridi diáklány a spanyol Metoo-mozgalom szimbóluma, és hogyan vezetett a példátlan meghurcolása végül ahhoz, hogy törvényt módosítsanak Spanyolországban.
Az anonimitása érdekében Luciának átnevezett 18 éves diák 2016-ban Madridból érkezett a fesztiválra, ahol az egyik este autójához indult, hogy ott dőljön le kicsit pihenni. Útközben néhány férfi szegődött mellé, akikkel szóba elegyedett, a biztonsági kamerák szerint az egyikkel összekarolva sétált az utcán, egy csók is elcsattant. Ezt követően megragadták a karját, berángatták az egyik közeli lakóházba, ahol a lépcsőház egyik félreeső részén mind az öten megerőszakolták. Az eset után az elkövetők a diáklányt magára hagyták, a telefonját magukhoz véve távoztak. Az önkívületi állapotban levő lányt az utcán találta meg két járókelő, azonnal értesítették a rendőrséget, a lány pedig rögtön kijelentette: csoportos nemi erőszak áldozata lett.
A Nobel-díjas Krausz Ferencről és Wittner Máriáról is portréfilm készül
A Nemzeti Filmintézet (NFI) televíziós produkciók gyártására szavazott meg támogatásokat, köztük Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus életét és munkásságát, valamint az 1956-os szabadságharcos, Wittner Mária életét bemutató dokumentumfilmekre. A komoly mozis nézettséget hozó A nemzet aranyai című dokumentumfilmet követően sorozat dolgozza fel a Kemény Dénes vezette magyar férfi vízilabda-válogatott sikereit.
Az NFI közleménye szerint a Televíziós Döntőbizottság hét produkciónak szavazott meg gyártási támogatást:
Dramatizált dokumentumfilm készül Prof. Dr. Krausz Ferencről, aki kutatótársaival elsőként állított elő és mért meg attoszekundumos fényimpulzust, amelyért elnyerték a fizikai Nobel-díjat 2023-ban. A Kiss Gábor István által rendezett egész estés alkotás bemutatja a tudós életét és munkásságát, rávilágítva kutatásainak mindennapi életünkre is hatást gyakorló jelentőségére. Gyártó: Szupermodern Stúdió Kft., NFI támogatás: 151,9 millió Ft
Májusban jön a boldogságról szóló magyar-bhutáni dokumentumfilm, itt az előzetese
Május 2-től játsszák a magyar mozik Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai A boldogság ügynöke (Agent of Happiness) című, magyar-bhutáni koprodukcióban készült dokumentumfilmjét, ami a Sundance Nemzetközi Filmfesztivállal megkezdett nemzetközi fesztiválkörútját is folytatja.
A filmben a rendezők egy negyvenes éveiben járó boldogságügynök, Amber Gurung életét követték, ahogy házról házra látogatja az elszigetelt falvakat a Himalájában – olvasható a forgalmazó Mozinet MTI-hez elküldött pénteki közleményében.
A mindössze hétszázezer embert számláló apró himalájai királyságban, Bhutánban a Boldogság Kutatóintézet munkatársai az országot járva négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. Ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom “boldogságindexét”.
„Sok dolog hozzáállás kérdése. Ki kell verni a falat és kész.”
Hosszú idő után ismét lehet hallani a Rehab Critical Massról, a fogyatékossággal élők életminőségjavításáért és láthatóságáért rendezett esemény helyett azonban egy dokumentumfilm jelent meg a közösség neve alatt. A koronavírus-járvány alatt még volt egy akció, de azt csak online lehetett megszervezni. Már nem is lesznek felvonulások?
Surányi Judit: Lehet, hogy még lesznek felvonulások és egyéb rendezvényeink a jövőben; amikor 2014-ben elkezdtem a Rehab Critical Masst, az volt a célom, hogy láthatóvá tegyem a fogyatékossággal élő emberek problémáját, azóta érlelődött bennem az ötlet, hogy az érintett emberek világát, problémáit dokumentumfilmben is megmutassam, most ezt is kipróbáltuk, ez van a fókuszunkban.
Láthatóbbak a fogyatékossággal élő emberek egy dokumentumfilmben, mint Budapest utcáin?
Újra moziba kerül a Navalnijról szóló Oscar-díjas dokumentumfilm
Pénteken jelentették be az orosz hatóságok, hogy Alekszej Navalnij meghalt a börtönben, ezt azóta az ellenzéki politikus szóvivője is megerősítette (a szóvivővel, Kira Jasmisszal készült korábbi interjúnkat itt olvashatják).
A Navalnijról készült Oscar-díjas dokumentumfilm eredetileg 2022 márciusában, közvetlenül az Ukrajna elleni orosz invázió kezdetekor debütált Magyarországon a Budapest International Documentary Festival (BIDF) keretében. Azóta felkerült az HBO Max kínálatába is, de jövő héten a fesztivál szervezői újra levetítik moziban a filmet, és egy beszélgetést is szerveznek ennek kapcsán, így fejezve ki közös tiltakozásukat közös tiltakozásunkat „az erőszak, az elnyomás és a diktatúra ellen.” Azt ígérik, hogy az esemény pontos részleteit a hétvége folyamán közlik.
A CNN és az HBO Max által közösen készített film Navalnij életét követi, amint a 2020 augusztusi Novicsok-mérgezése után – oknyomozó újságírókkal közösen – elszántan dolgozott azon, hogy feltárja, ki áll az ellene elkövetett merénylet mögött. A nyomozás hihetetlen módon sikerrel is járt, a kémthrillereknél is izgalmasabb dokumentumfilmről szóló kritikánkat itt olvashatják. A forgatás során Navalnijról azt is megkérdezték, hogy halála esetén mit üzen az orosz embereknek. Ezt a keserűen aktuálissá vált részt itt lehet meghallgatni angol felirattal:
Amikor még össze lehetett zárni a világ legnagyobb popsztárjait egy éjszakára
Négy évtized távlatából igazi csodának tűnik, hogy a We Are The World egyáltalán elkészülhetett. Összegyűjteni a könnyűzene szupersztárjai közül negyvenet, beterelni őket egy szobába, és felvenni velük egy teljesen új dalt egyáltalán nem magától értetődő feladat: önmagában logisztikai rémálom, pláne, hogy még a mobiltelefonok és az email előtt vagyunk; továbbá csupa elfoglalt emberről van szó, ráadásul az egészet titokban is kellett tartani a média elől, és akkor a legfontosabbról, azaz a sztárok egójáról még nem is beszéltünk.
A nyolcvanas éveket a szupersztárok korának is szokás nevezni: ekkor jelentek meg a színen az elképesztően sikeres szóló előadók, akik rekordmennyiségű lemezt adtak el, és a korábbi sikeres énekesekkel szemben ők már a mai értelemben vett popsztárok voltak, akiknek az image-éhez már szervesen hozzátartoztak az akkor fénykorát élő MTV-n (Music Television) futó videoklipek is. E szupersztárok többsége amerikai volt: Michael Jackson, Prince, Madonna, Lionel Richie, Cyndi Lauper vagy éppen Bruce Springsteen uralták a slágerlistákat odahaza és külföldön is, ők pedig kimondva-kimondatlanul is rivalizáltak egymással. Egóban sem volt hiány, mégis sikerült többüket is rávenni, hogy részt vegyenek egy közös projektben, és – ahogy azt a producer Quincy Jones (aki a maga kategóriájában szintén szupersztár volt) kiírta a stúdió ajtajára – az egójukat kint hagyják a felvétel idejére.
A popzene legjobb éjszakája című dokumentumfilm legnagyobb erénye, hogy igyekszik megmutatni, milyen nehézségekkel járt a projekt, és hogyan sikerült végül ezeket áthidalni. A We Are The World története ugyanis elég jól dokumentált: akit érdekelt, már a sztori számos részletét jól ismerhette, ám Bao Nguyen filmje nemcsak az előzményeket ábrázolja, hanem azokat az apró részleteket is, melyek a dalhoz készült híres videoklipből kimaradtak. A film főszereplőjéül Lionel Richie-t választotta, akinek társszerzőként főszerepe volt a dal létrejöttében, és láthatóan életre szóló élményt jelentett a számára az egész projekt. Richie épp akkor, a nyolcvanas évek közepén ért fel pályája csúcsára, az egyik legnagyobb sztárnak számított a We Are The World idején, és ő volt az első szupersztár, akit sikerült megnyerni az ügynek.
Két nővért elragadott az Iszlám Állam, meg lehet-e menteni a másik kettőt?
„Őrültek”, „ezeknek átmosták az agyát”, „nagyon durván manipulálhatták őket” – ilyen és ehhez hasonló, azonnali ítéleteket szoktunk hozni magunkban, amikor arról olvasunk az újságban, hogy messziről érkező fiatalok önként csatlakoztak az Iszlám Államhoz. Ezekkel a történésekkel az utóbbi években leginkább a mínuszos hírek között találkozhattunk, mert nem is nagyon szokott érdekelni bennünket, európai olvasókat, hogy milyen rémségek zajlanak a Közel-Keleten. Azért örömteli, hogy a tunéziai Kaouther Ben Hania remek dokumentumfilmjét, a Négy nővért beválogatták a tavalyi cannes-i fesztivál versenyprogramjába, idén pedig Oscar-díjra is jelölték, mert így a magyar mozikba is eljutott. Közelebb jöttek hozzánk azok, akiknek „átmosták az agyát”, és az derülhet ki róluk, hogy nem is mosták át, hanem az Iszlám Állam tűnt számukra a legjobb választásnak.
A címbeli nővérek történetére az anyjuk hívta fel a világ figyelmét 2016-ban. Olfa Hamruni akkoriban több tunéziai és külföldi lapnak is nyilatkozott róla, hogy két lányát, Ghofránt és Rahmát letartóztatták Líbiában az Iszlám Állam egyik emírjének felszámolt főhadiszállásán. Olfa kétségbeesetten vissza akarta kapni a lányait, de erre esélye sem volt: azóta is mindketten másfél évtizedes börtönbüntetésüket töltik. Ben Hania hat évvel a történtek után kereste fel Olfát, aki két kisebb, most tinédzser korú lányával él együtt.
A rendező meggyőzi róla a családot, hogy meséljék újra közös történetüket úgy, hogy a két idősebb nővért színésznők játsszák, mint ahogy a „megterhelő” jelenetekben Olfát is színésznő helyettesíti. Már akkor kényszerűen mosolygunk ezen, mikor először elhangzik, mert sejtjük, hogy Olfáék kálváriájának csak megterhelő jelenetei lesznek.
„Mi kiállunk Ukrajna mellett, de nem hülyén, hanem okosan” – a budapesti filmfesztivál szervezői megtagadták az ukrán rendező kérését, hogy ne egy orosz filmmel együtt vetítsék le alkotását
Hiába kérte a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szervezőit több alkalommal Zlata Veresniak, ukrán rendező, hogy filmjét ne egy orosz filmmel párban vetítsék le, nem teljesítették a kérését – írja a 444.
A múlt héten rendezett BIDF összesen 45 nemzetközi versenyfilmet vetített le, szokásukhoz híven pedig több rendezőt is meghívtak, hogy a filmek után egy-egy közönségtalálkozó keretein belül lehessen velük beszélgetni. Zlata Veresniak ukrán rendező rövidfilmje, a háború miatt egymástól elszakadt nővérek történetét bemutató Itt vagy? után lépett színpadra, hogy megköszönje a nézők figyelmét és a fesztiválon való megjelenés megtiszteltetését, de a szervezőkkel való kommunikáció negatív élményeiről is beszélt.
„Egy hónappal ezelőtt kértem, hogy másik filmmel tegyenek párba, de ahelyett, hogy hallgattak volna rám, ignoráns és kellemetlen választ kaptam a szervezőktől” – mondta el. A filmjét ugyanis egy orosz dokumentumfilm, a Kiáltvány a gyerekekért – Manifesto előtt vetítették, ami szerinte azért is aggályos, mert ezzel a meghívott ukrán nézőknek ismét át kellett élniük az orosz megszállás okozta traumáikat.