A pandémia filmművészetre gyakorolt hatásairól lassan lexikonokat lehet megtölteni, a mozi válságán és a streaming előretörésén túl egészen hosszú listát lehetne írni például azokról az alkotókról, akiket úgy megrángatott a bezártság, hogy az a munkásságukban is manifesztálódott. Közéjük tartozik a kanadai Pascal Plante is, aki másokhoz hasonlóan töméntelen mennyiségű filmbe és sorozatba fojtotta a bezártságból fakadó frusztráltságát.
Ebből egyrészt az lett, hogy egy idő után túltelítődött és érzéketlenné vált a történetek iránt – ez a Vörös szobák főszereplőjének jellemrajza szempontjából fontos szempont –, másrészt rászabadult az ugyancsak mindent elárasztó true crime tartalmakra. Ezeken belül is egy olyan csoport keltette fel az érdeklődését, akik jellemzően mellékszerepben, bizarr adalékként tűnnek csak fel: a sorozatgyilkosok rajongói, mert amióta sorozatgyilkosok vannak, azóta léteznek olyanok is, akik betegesen képesek rajongani a gonosztevők iránt. Tovább forogva a pandémia által okozott tartalomsokkban Plante a sorozatgyilkos gruppik után a tech sötét oldala iránt is érdeklődni kezdett, és ezzel össze is állt a Vörös szobák alapkoncepciója. A kanadai író-rendezőt egyébként a járvány határozottan a borzongatás felé sodorta, következő filmje ugyanis a tervei szerint egy folkhorror lesz, amelyben egy női főhős próbál majd meg túlélni.
Egy tárgyalótermi dráma sem indulhatna ennél direktebben: egy rendkívül steril, hófehér ülésteremben megkezdődik Kanada legnagyobb figyelemmel kísért pere. Egyetlen vágatlan felvételben nézzük végig az ügyész és a védőügyvéd nyitóbeszédét is, a nézőt szinte az esküdtszék közé ülteti a folyamatosan pásztázó kamera, már kezdődne is az agyalás, hogy vajon Ludovic Chevalier tényleg megölt, megerőszakolt és feldarabolt-e három tinilányt, amikor a kép megállapodik a háttérben egy arcon. Plante filmje a már említett meglepő, de érdekes perspektívát választja: nem ismerjük meg az áldozatokat, az ügyben nyomozó rendőröket, sőt, magát a gyilkost sem, inkább azokat állítja középpontba, akik az utóbbiért rajonganak. És bár az ő mozgatórugóik, motivációik, mentális állapotuk valóban izgalmas történet, a Vörös szobák egyáltalán nem úgy mesél róla, ahogyan azt hinnénk – és épp ez a jó benne.